Emlékeim a múlt mély kútjába hullnak,
néhány még fel-felötlik, s szívbe hatol,
rémlik, hogy egyszer éltem és ember voltam,
aki szíre-szóra könnyen nem hajol,
de immár feledve, véget ér a dal,
s ha volt érdemem, már mind érvénytelen.
Nem kegyelmezek hibáimnak utólag,
mert sokszor buktam, voltam sikertelen,
s voltam népszerű, de sosem voltam gazdag,
gyakran fordult a sors szédítőn velem,
olykor a porba alázva meggyötört,
máskor kapukat tárva tovább lökött.
Még süt rám a nap és a csillagom ragyog
elérhetetlenül a felhők között,
megbékéltem azzal, hogy túlélő vagyok,
úgy hittem, már nincsen senkivel pöröm,
mégis, egy új korszak ismét ránk tiport,
és vén harcosként újfent hadba szálltam.
Dühít, ha a pénz beszél s az ember szorong,
a lelketlenség dúl, s a bűn lesz erény,
a nép kifosztva és kábítva tántorog,
a hatalom ellen szólni is merény.
Rég megbékéltem volna már a sorssal,
ha az ember nem lenne újra szolga.