Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Merengő

, 47 olvasás, Bánfai Zsolt , 7 hozzászólás

Ezek vagyunk

Azt hiszem, nekünk valóban felhőtlen gyerekkorunk volt.

Ezernyi apró nesz között érett udvarunkban a nyár.
Egyszer nemcsak az ágyat vetettük be,
hanem reményeinkkel a kertet is.
Volt benne egy kicsi fa –
azt hittük már felnőtt arccal nézünk rá,
de csak gyerekszívvel láttuk.
Nekünk ez a fa a szabadság volt.
A madarak leszállópályának tartották –
egy-egy nehéz nap után dolguk végeztével
mindig megpihentek rajta.

Anya mindig jót akart nekünk.
Egyszer azt mondta, hogy ki kell vágni a fát.
Hiába sírtunk Alizzal.
Azt mondta azért vágjuk ki,
mert kell a hely a vágyainknak.
Hogy a szívünk is beleférjen a kertbe.

Apa mindig csendes volt és megbízható, szerettük is ezért.
Mikor anya szólt neki, szótlanul ment a fűrészért.
Sosem felejtem el a hangot, mikor az acélfogak
belekaptak az élő rostok között a húsba.

Ennél fájdalmasabb csak az volt, mikor
az első könnycsepp megjelent Lizi szemében.
A nyári délután színpompában csüngött rajta –
majd lecsúszott róla tétován.
Csendben sírt, elegánsan. Nem szólalt meg többé.
Mikor a könnyei végleg felszáradtak, már csak novellákat írt.

Egyszer olvastam egy kínai bölcsességet:
„Kertész legyen, ki boldogságra vágyik. ”
Nekem szólt. Éreztem, engem szólít.
Komolyan vettem a hívást
és gyönyörű kerteket építettem.

Nem tudom miért, csak utólag vettem észre,
hogy fa egyikben sem volt.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: Bánfai Zsolt
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 0
Kereső robot: 14
Összes: 22

Page generated in 0.037 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz