Vérbe fagyott a gyalázat,
eltemette az alázat a sérült
kamaszok tiszta lelkét.
Megrettenő, hirtelen mozdulat,
felsérti csöppnyi ajkukat.
Négy fal közé rejtett
segélykiáltásuk néma,
süket fülekre talál,
fájdalmuk akár megölné
a bántalmazót, ha lehetne.
Arcukon hazugság stigmái,
betanított szöveggel
mossák nap, mint nap, agyukat.
Haldoklik a varázs, a szülőkbe
vetett hitük álnokság.
Riasztó éjszakák, zokogás hangja
veri fel a csendet
elfojtott traumák párnái közt.
Csak a némaság,
a ki nem mondott bántalmak
kísértik minden lidérces hajnalon,
az összetört szívük sajog,
bár elmondhatnák azt, ami
életükben örök fájdalmat hagyott.
De nem teszik, tovább élnek tétován,
leszakított éveik maradtak csupán,
melyet sosem fedett földtakaró.
Majd a sors egyszer igazságot ad,
a rossz emlék a múltnak marad,
s büszkén bólogatva néznek vissza:
túlélték, elmúlt, lelkük tiszta.
A jövő új cipőjében járva
megtalálják talán önmagukat,
kemény, harcos évek után
szívük egyszer rátalál
az élet szépségeire.
Nem teszik fel a kérdést napok reggelén:
Miért tetted, mi vétket tettem én?