Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Kidobva

, 286 olvasás, Öreg , 8 hozzászólás

Ezek vagyunk

Egy autóból rakták ki. Fekete, kurta lábú, nagy fülű, cseppet sem szép, vagy bájos. Orra körül már őszült. Mukinak hívták. Gazdája, egy idős asszony, három héttel korábban, péntek hajnalban lett rosszul. Elvitte a mentő, és többet nem jött vissza. A ház üresen maradt. A szomszédok etették, de mikor beköltöztek az új tulajdonosok, mennie kellett.
Még sohasem utazott autóval, be sem akart beszállni. Mikorra a város túlsó végére értek vele, félelmében belehányt. Alig ismerte az embert, aki idehozta, mégis futott a kocsi után néhány száz métert, aztán visszakocogott a szemetes, elhagyatott kiserdőbe, ahol kirakták. Három napig várt, hátha visszajönnek érte. A második éjjelen vihar volt. Először csak a szél támadt fel, a fák nyöszörögve ellenkeztek vele. Majd néhány kövér csepp után, egyszerre lezúdult a zivatar. Az ég szinte folyamatosan fénylett a villámlástól, a föld szinte folyamatosan remegett a dörgéstől. Egy karvastagságú ág, éles reccsenéssel adta meg magát a szélnek. Muki félt az égzengéstől, az öregasszony olyankor még az ágyra is felengedte. Most éhesen, reszketve, csuromvizesen kucorgott egy fa tövében.
A negyedik napon indult el. Remélte, hogy mire hazaér, a Gazdi is otthon lesz. Belső iránytűje pontosan mutatta, merre kell mennie. Délutánra széles, forgalmas úthoz érkezett. Ezen át kell jutni, arra vezet az út haza. Tett néhány bizonytalan lépést, visszafordult, újra elindult, megtorpant. Összezavarodott. Merre van előre, merre vissza? Minden irányból üvöltő gépsárkányok támadtak rá. A rémület a gyomrából kúszott fel a gerincén át. Nekiiramodott, ahogy a lába bírta. Fülét hátracsapta, farkát behúzta, szeme fehérje világított. Duda szólt. A pánik erőt adott, talpai alig érintették az aszfaltot. Még nyolc méter a biztonság. Már csak négy. Kettő. Fék sikolt. Tompa puffanás, reccsenő csontok, felrobbanó fájdalom. Csönd. Sötétség… Hangok: - Hát, ennek vége. Szegény. Menjünk. Elindultak, de a fájdalmat itt hagyták.
Öregember ballagott a repedezett, keskeny járdán, kezében ételhordó. Már enyhén nagyot hall, de most egy halk nyüszítés mégis megütötte a fülét. Az út mellet, a fűben a kis fekete kutya feküdt. Az öreg félrefordította a fejét és továbbindult. Magában mentségeket keresett: - Mihez kezdjek vele? Még egy éhes száj. Magamnak is kevés jut. Otthon leült a konyhában, sokáig nézett maga elé. Sóhajtva fölállt, kivette a szekrényből a rosszabbik pokrócot, kitolta a talicskát a fészerből és visszament. A kutya ugyanúgy feküdt. Ahogy óvatosan meg akarta érinteni, morgott.
–Még az kell, hogy megharapj, te vakarcs.
Suhanc jött biciklin.
–Mit talált, Pali bácsi?
–Szervusz Peti. Jó, hogy jössz. Segíthetnél.
Óvatosan rátették a pokrócra, bele a talicskába.
–Miért vesződik vele? Olyan csúnya és olyan… semmilyen.
Az öregember félbehagyta a mozdulatot, és a fiúra nézett.
–Szerinted, aki csúnya és semmilyen, nem érdemli meg a törődést? Tudod, Peti, többnyire csak a szépekre, okosakra, hangoskodókra figyelünk. Vagy, ha hasznot remélünk. De nem kötelező beállni a sorba.
– Tolom a talicskát. — terelte el a szót Peti.
— Jó. Én meg hozom a bicajt, legalább rá tudok támaszkodni.
A konyhában, a sarokban csináltak neki helyet. Az öregember kitisztította a sebeket, ügyesen sínbe tette a két törött lábat. Értett hozzá, valaha állatorvosnak készült, mint az apja és a nagyapja, de győzött a nagy szerelem: a Vasút.
Vakarcs (mert ez lett az új neve), erőtlenül megnyalta az öreg, ráncos kezet. Farkával dobolt kicsit a pokrócon és csendesen sírdogált.
– Szerencséd volt, barátocskám. Rosszabbul is járhattál volna. — dörmögte Pali bácsi.
Peti végignézett sáros, véres ruháján.
– Anyám meg fog ölni.
— Fogd rám, a habókos vénemberre.
Vakarcs, két nap múlva, groteszkül bicegve, körbeszaglászta a házat. Három héttel később, mire elvirágzott az orgona, már az udvarra is kimerészkedett.

Peti, a közeli kisboltban segített a nyári szünetben. Egy álmos, forró délutánon, fáradtan ballagott hazafelé. Már messziről meghallotta, hogy Vakarcs vonyít, kaparja az ajtót.
–Mi a fene baja van ennek a kutyának? —gondolta bosszúsan.
Amint közelebb ért, tudta, hogy valami baj van. Megnyomta a csengőt. Semmi. A kapu nyitva, pedig ha elmegy az öreg, mindig bezárja. Benyitott a konyhába. Egy felborult szék, a konyhakövön összetört tányér. Pali bácsi a földön feküdt, feje az asztal alatt, lábai az ajtó felé, szeme lehunyva. Ijesztően hörgött.
A mentő gyorsan kiért, a mentősök ügyesen, olajozottan dolgoztak. Vakarcsot alig lehetett visszatartani, acsarkodott, az ínyét felhúzta. Az orvos barátságosan nézett rá.
– Ne félj, te véreb. Nem bántjuk a gazdádat. Egy hét, és itthon lesz újra.
– Vakarcs a neve. Én fogom gondozni. — szólt közbe Peti
Az orvos helyeslően bólintott.
Félúton a kórház felé, hatott a gyógyszer, az öregember kezdett magához térni.
– Vigyenek haza! A kutyám egyedül van.
– Az unokája gondoskodik róla.
– Nincsenek rokonaim.
– Az a gyerek, aki minket hívott, valamilyen Péter, ellátja a kutyát.
Peti minden nap megetette. Még egy kutyaházat is fabrikált neki. Nem volt szép, de árnyékot adott, és esőtől, széltől megvédte lakóját.
Egy héttel később autó állt meg a kapu előtt. Vakarcs gyanakodva nézett ki új kutyaházából. Először morgott, de mikor megismerte Pali bácsit, valósággal körbetáncolta. Éles hangon vakkantott. Az egész kutya egyetlen farkcsóválás volt.
– Lelöksz a lábamról, te buta jószág! — korholta az öreg derűsen.
Mindketten érezték, hogy hazaértek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Öreg
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 65
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24
Összes: 91
Jelenlévők:
 · Pacsirta
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.0825 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz