Pirkad a pusztán, a kelő nappal reggeli pára száll,
hirtelen laposan foszlik, s fűszálakon tovább jár.
A vöröslő nap a földtől elszakadva magasra hág,
s mint színeit váltó kaméleon, lassan sárgára vált.
Gyémántragyogású cseppek villannak az égig,
egy harmatbogár kacagva gurul egy fűszál tövéig.
Ébred a vidék, ritka sólyom száll fától ágig,
énekesek kórusa harsan, röppennek ágtól szárig.
Mint kupola borul a végtelen kék égbolt a tájra,
bodorodó égi hajók borítanak fátylat a nyájra.
Darvak raja, vadlibák hada repül magasan szállva,
túzokcsalád rajtol, s már kezdődik is az égi vágta.
Füzek lombjai ágaskodnak apró tavacskát rejtve,
mangrove fáknak öltözve állnak csendben, elfeledve.
A mélyből szivárgó erecskék mint a vidék lelke
töltik meg a medret, s így lesz a léleknek teste.
Tanyákat fedő pala, cserép és nádsüvegek,
lesnek ránk, mint kupacba hányt apró kavicsszemek.
Elfeledett gazos csomók, mind megannyi hant,
hordozzák, s rejtik életük, mit nem énekelt meg a lant.
Bástyaként álltak a tanyák, embert nevelve,
míg a forduló világ őket lassan elfeledte.
Szomolló, Zsindelyes, s ti sokan mások,
vannak még néhányan, kik emlékeznek rátok?
Nyomotok fakul, de megmarad a szilánk,
míg magunkban hordjuk, bennünk él e világ.
Ballagunk, mint a vánszorgó idő, lassan, előre,
nem tudjuk mit hoz magával a puszta jövője.
Megállunk, szemünket a végtelenbe vetve,
végül egy fohászt rebegünk el a csendbe.
Vezess minket, nevelj embert, adj hitet!
Az út végén fogadj be, s adj nekünk helyet!
Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11 
Összes: 30
Jelenlévők:
