Navigáció


RSS: összes ·




Prózavers: Suttogás /Allen Ginsberg emlékének ajánlva/

, 127 olvasás, Baráth Zoltán , 6 hozzászólás

Megemlékezés

Már csak suttogásra futja
szétüvöltött torkomból.
Az is csak rekedt-halk, szavam alig érteni.
De minek is - mit is kéne, hogy megértsenek abból,
mit magam elé suttogok, mint valami hold-kóros, utcákon csavargó hobó,
ki józan pillanatait oly könnyedén hagyta maga mögött,
mint kígyó levedlett bőrét.
Halkan továbbcsúszva a gazzal felvert
telkek üvegekkel teleszórt gyepén, a levitézlett,
elfeledett, húgytól bűzlő, kartonpapírral borított sikátorok mellett.
Látod, Testvérem, itt semmi nem változott.
Talán annyit csak, hogy a korhadás folyamata felgyorsult némiképp...
Mióta itt hagytál minket, sötét vízióid képét éji lepelként borítva szívünkre.
Üvöltöttél. Üvöltöttél, míg üvöltésed crescendója megtörte a világ hamis káprázatát.
Üvöltöttél, és mi veled üvöltöttünk. Én veled üvöltöttem
egész mostanáig.
Sőt! Még most, suttogásommal is üvöltök.
Üvöltve világgá suttogom szavaid megduzzadt; házat, gazdaságot, testet, lelket,
mindent, MINDENT magával sodró folyó erejével üvöltött igazságaid letaglózó súlyát!

Szakállam ősz szálait neked ajánlom.
Bölcsességem nem sajátom. Javarészt tőled szerzett.
Te zsidó - buddhista - beatnik, az időben sodródó lázas eszméivel.
Látlak.
Látlak, ahogy templomi padban ülve madrigál - kórusi keresztény zenét hallgatsz,
lehorgasztva bús, szürke fejed, melyen kipa billeg.
Elmélyedve, teljesen belemerülve hallgatod azt,
amelyben nem is hiszel, mégis, mélyen megérint.
Az idő foglya lettél köztünk.
Bezártunk egy pillanatba, hangoddal, arcképeddel, szavaiddal, hiteddel, hitetlenségeddel,
költészeted hamujával és lávájával együtt.
Bezártunk a szívünkbe, gondolatainkba, s te ott rostokolsz szabadságra vágyva,
melyet már sosem tudhatsz magadénak!
Örökre foglya lettél e Nemzettségnek.
Látlak, ahogy megpróbálsz átlépni a napsütötte romokon, hogy eltakarítsd az idő
mocskos folyama után maradt tegnap-törmelékeket.
Látlak, ahogy Carl Solomon-t vigasztalva együtt vagy vele ama Sárga Házban.
Látlak.
Látunk.
Látunk és nem feledünk.
Így lettél te fogoly.
Emlékeink foglya.
AZ IDŐK VÉGEZETÉIG.

Képzeletünkben te lettél az a Filozófus, aki mellett sétálva
a világ végéig, és onnan visszafelé megtett távot, eszmecserénk
közben nem is érzékelve tettük, és tesszük meg.
Az órák még mindig potyognak a fejünkre, hogy figyelmeztessenek
az idő konok múlására.
És még mindig ugyanúgy nem veszünk tudomást róla, mint amikor
felhívtad rá a figyelmünket.
Csak rohanunk vakon előre, hátra, ki tudja merre?
A végzetünk felé? Vagy attól el, de mégis hozzá,
hiába küzdve annak elkerüléséért.

Még mindig itt vannak az angyalfejű
hipsterek, kik ugyanúgy eltolják maguktól a valóság segítő kezét,
messzire menekülve a tudatmódosító szerek okozta földtől való elszakadásba.
Lebegnek a semmi fölött. feledve egykoron emberi mivoltukat.
Látod?
Ahogy mondtam.
Semmi sem változott.
Vagy szinte semmi.

Az Üresség lopja be magát az emberi szívekbe, a vidékbe, a városok nyomorgó,
siváran hideg utcáira.
A marha-vagonok már üresen robognak.
lemaradtak róluk a hobók,
kik egykor jelzésekkel segítették egymás továbbhaladását.
A nagyapa-éjszaka csillagai üres tájakra meresztik fénylő tekintetüket.
Nem égő tábortüzek fölött nem sütnek rühes, kóbor ebekből készült kolbászt
a már nem létező, kihalt nincstelenek.
A változás a romlás virágait tovább bontogatja.
Baudelaire sem tudna már ihletet meríteni!
A Valóság is csak legyint egyet, és továbbáll e helyről.
Itt nincs már keresnivalója.
Nem maradt senki, akit érdekelne.
Az emberi birkákat, és marhákat már rég a szellemi mészárszékre terelték
kordonjaikkal, és mézes-mázos szavaikkal a "Vezetők"-nek csúfolt manipulatív,
minden hájjal megkent politikusok.
Bégetnek. Bólogatnak. És lépkednek boldogan, hagyva, hogy eszükből, pénzükből
és mindenükből kiforgatva otthagyják szellemi dögjeiket a szellemi varjaknak,
akik szintén boldogan csipegetik le róluk azt a kevés szellemi tulajdonukat,
ami még maradt ezután.
Ha maradt.

Oh, Allen!
Örülhetsz, hogy már csak emlékeinkben élsz e földön!
A változás korróziója zabálja ezt az elrozsdásodott,
elgyengült, a fáradtságtól magáról mit sem tudó világot.
Ahogy akkor, mikor éltél.
Csak most gyorsabban, és nyersebben, mint akkor,
amikor éltél.
Szellemi pusztaság, és a testi - lelki nyomor
elképesztő táj-rajza.

Teljesen elzüllesztettük a hagyatékot,
melyet Gaia, föld-anyánk ránk bízott.
Moloch bűzölgő szemét -,
és kohó hegyei emelkednek
civilizációnk fölé.
Műanyag-folyók, és tengerek áradnak,
Aluljáróinkban még most is visszhangzanak
megerőszakolt fiaink és lányaink sikolyai!
Az Enyészet vonata robog velünk tovább
pokoli mélységek veszejtő lejtőin!

Itt mind, ki viszonylag még normális,
önként vonulna be egy elmegyógyintézetbe,
de már azok rácsait is lehúzták az orrunk előtt!

Nincs menekvés.
Csak spirituális út vezethet el innen,
melyet te már kitapostál előttünk.
Hála néked ezért!
Te zsidó - buddhista - beatnik,
ki most végre feloldódhatsz az időben.
Szabadon engedlek!
E változásokkal úgysem tudnál mit kezdeni!
Ne is figyelj rám!
Ne figyelj egyikünkre sem!
Csak menj! Oldódj!
Fordíts hátat, és szívódj fel!
Oh, Allen!
Nem ilyen megemlékezést érdemelnél! -
suttogom üvöltve, halkan.
De csak ez maradt,
amit e kor szellemi örökségeként neked mutathatok.
Sajnálom!
Az emberiség nevében!
És örülök!
Hogy már nem láttad!
Nem láthattad, ami utánad jött.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Prózavers
· Írta: Baráth Zoltán
· Jóváhagyta: marisom

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14
Összes: 22
Jelenlévők:
 · Kavics


Page generated in 0.0216 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz