Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Fekete víz

, 96 olvasás, zitaolah , 11 hozzászólás

Álom

Árnyékot fest a szürke Hold a tájra.
Karmos fák kapaszkodnak egymásba.
A tó sötét vizét issza a homok,
mint hömpölygő, fekete vér bugyog.
Gyászos köd ül a víz felett.
Burkot von rá, mint a viharfellegek,
mintha úsznának magányos csónakok,
száz partot nem találó, csont-sovány halott.
Recsegve ringanak a semmibe.
Nem láthatja meg őket senki se.
S mint kalózok az őrzött kincsüket,
úgy őrzik a hömpölygő vizet.

S én rettegek, mintha lennének kalózok.
Feltörnek belőlem a megfagyott sóhajok.
Pernye száll, hamu, csak ez maradt...
Reccsennek az ágak a sűrű fák alatt.
Belül lüktet az a furcsa fájdalom.
Sírni sem tudok többé, még álmodom.
Halott vagy, tudom, és halott vagyok.
Némán várom bolyongó csónakod.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Vers
· Írta: zitaolah
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 23

Page generated in 0.0404 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz