Sírva vigad kacér mosolyom,
penészes alomban térdig jár
egy január végi alkonyon,
nem csilingel a kristálycsillár.
Szürkeségbe eszi magát
a mogorva tél lehelete,
nyálazza a lét ablakát,
jégvirággal rajzolja tele.
Buta álmokkal gyötör az éj,
menekülni vágynék a pehelyből,
csillagánizs és fahéj
csordul utánam egy kehelyből.
Krétarajz vagyok a létezés falán,
lassan tompulnak a vonalak,
amikor megcsókol a halál,
karjai összeroppantanak.