A ködben, a homályban ültél a szobádban
egyedül, míg fel nem kelt a Nap.
A szürke éjeken hideg a félelem,
a magány. Ez volt a paplanod.
A híd túloldalán élt egy gyönge lány,
egyedül néked énekelt.
A dallam a szívedbe, mint kés úgy hatolt be,
szerelem. Egy új nap hajnalán.
Mert két életből egy lesz a végén,
ha felragyog a Nap a Duna két szélén,
te leszel a fehér, a fekete meg én!
Az örökkében nincs semmi játék,
a szerelem egy súlyos ajándék,
te leszel a szívem, a lelked leszek én.
A parton a karodban egy csillagra mutattam,
ragyogott, mint bennem az ősi vágy.
Ölelj még csendesen, nem látja senki sem,
egyedül vagyunk a világon!
Mert két életből egy lesz a végén,
ha felragyog a Nap a Duna két szélén,
te leszel a fehér, a fekete meg én!
Az örökkében nincs semmi játék,
a szerelem egy súlyos ajándék,
te leszel a szívem, a lelked leszek én.