Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A parton

, 67 olvasás, northman , 4 hozzászólás

Hiányzol

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt. A mozdulattól, ahogy haját megigazította, jobban derekára simult a kék-fehér ruha. Óvatos lopakodásból és apró szökellésből álló furcsa táncnak tűntek léptei a hol szárazon süllyedő, hol nedvesen a talpához idomuló homokban.
Felette lomha hegyek feküdtek a tájra, és szinte egészen a vízre. Néhány csúcson antennák, jobbról egy kilátó kapaszkodott véznán, mintha beledőlni készülne az alatta zölden elterülő erdőbe. Az erdő halk volt, titkos utakon jutott át a szél a hegyekről a partra, békén hagyva a fákat. Halkan suttogott leveleket hintáztatva.
Hűs leheletet fűzött a lány gerincére, amitől ő megborzongott. Ilyenkor libabőrös háttal, elakadt levegőt bent tartva megállt egy pillanatra. Az alig látható mosoly is eltűnt századmásodpercnyi időre arcáról, majd újra megjelent. Előtte szemtelen hullámok bökdösték kinyújtott nyelvvel a mogorva hatalmas köveket.
Éjjelenként titokban megtörtént, hogy a társaik tetején álló kövek beledőltek a vízbe. Ilyenkor a víz megszeppenve húzódott beljebb, mozdulatlanná vált. A felszínre vetődő halak vetettek rá fájó gyűrűket, egészen az első hajnali fényekig.
A lány elsétált egészen a partot lezáró fákig. Térdig húzva ruháját, leült a szomorúan vízbe hajló fák közé, a földön heverő rönkre. Évekkel ezelőtt büszke nyárfaként feszített ő is, partvíz és ég között. Most félig vízben rothadva, félig homokon korhadva nyikorogta, hogy feladta már.
Vállát kicsit felhúzva, ruháját a térde felett tartva, a lány a rönkön ülve nézte a vizet. Az általa megriasztott, és most önfeledten pancsoló vadkacsákat. A lassú méltósággal haladó fehér hattyút beljebb, a bója közelében. A távolban a kék-fehérre festett hajót, ami innen gyámoltalanul lebegő, ide-oda csapódó papírdarabnak tűnt, csúnya szürke pamacsokat eregetve magából.
A lassan haladó nap óvatosan vörösbe borította az egyetlen, a hegyek fölé merészkedő felhőt. Aztán vörösbe vonta az utolsó fényeket a lány arcán. Sötét rózsaszínné vált szőke haja a kékülő fák alatt. Ruhájának sötét csíkjai előbb pirulva, majd lilulva fogták keretbe vállait, derekát. Fodrozódtak egyet a combján, ahogy felhúzta térdeit, és talpait a kemény és durva fakéregre emelte.

2019. május 15.

* Az író gondolataiban a sötétkék-fehér ruha már örökre összefonódott a lány alakjával.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Hiányzol
· Kategória: Próza
· Írta: northman
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11
Összes: 24
Jelenlévők:
 · alfabata
 · ariel


Page generated in 0.0408 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz