Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Fény az alagút végén

, 83 olvasás, Flovv , 9 hozzászólás

Fohász

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

Az első ilyen élmény borzongató volt és izgalmas. Talán kicsit félelmetes. Arcunkat a hideg üveghez szorítva próbáltuk idő előtt felfedezni a kanyar végén felbukkanó alagút bejáratát, a sötétbe érve viszont tudtuk, hogy végül újra eljön a világosság, és a tárgyak visszaszerzik formájukat és színeiket a homályba visszahúzódó, földalatti szellemvilág fényre éhes teremtményeitől.

Most csak félelem van. Igazi, gyomorba markoló, reszkető és rémületes. Látom az alagút fekete száját és a mindent elnyelő sötétséget, de nem tudom, hogy kiérünk-e valaha újra a világosságra. Egyetlen reményem, képzeletbeli vonatom hős mozdonyvezetője itt szuszog remegő testem mellett.

Persze a szülés közben nem mondták meg. Pedig akkor már tudták. Fogalmam sincs, hogy bírták elrejteni az arcukon, a mozdulataikban, megcsuklás nélküli hangjukban. Emberfeletti belső küzdelem lehetett. De tudatában voltak annak, hogy vigyázniuk kell rám, mert két életet kockáztatnak minden egyes hibával. Természetesen én is nagyon el voltam fáradva, magamra és a babára koncentráltam elsősorban, így nem vettem észre, vagy a féltő izgalomnak tudtam be azokat az apró jeleket, amelyekre saját vészcsengőm egy kevésbé felfokozott helyzetben azonnal reagált volna.

Később mondták el, hogy nem sokkal a szülés megindulása előtt történt. Amikor a baba feje már kint volt a szülőcsatornából, akkor adta fel a mentőorvos az újraélesztést. A férjem szeméből azokban a pillanatokban hunyt ki végleg az élet, amikor a pici felsírt. Nem akarták közölni a részleteket, de én ragaszkodtam hozzá. A halottá nyilvánítás időpontja percre pontosan megegyezett a köldökzsinór elvágásának időpontjával.

Szokásos ellenőrző körúton voltak, egy nagy cég tűzoltó készülékeit vizsgálták végig. Létszámhiánnyal küszködtek hónapok óta, ezért be kellett mennie és már a vége felé tartottak, amikor anyukám telefonált, hogy úton vagyunk a kórházba. Azt mondta, hogy pár perc múlva ő is indul. Az utolsók közül az egyik - felrobbant a kezében. Még nem zárult le a vizsgálat, nem tudják pontosan, hogy mi történt. A társa kint volt a folyosón, ő nem sérült meg. Az üzemorvos próbálta életben tartani, amíg kiérkeztek a mentők. Fél órán át küzdöttek az életéért.

Néha úgy érzem, hogy szétszakad a lelkem. Nem tudom, hogy vajon józan ésszel kerülök-e ki ebből az egészből. Remélem, hogy a hitem és a baba iránti felelősség súlya erősebb lesz a fájdalmamnál. Mert hinnem kell, hogy okkal történt ez az egész, máskülönben megőrülök.

Hittan órán azt mondta az atya, hogy Isten csak annyit kér, amennyit mér. Nagyon remélem, hogy így van, mert most csak ez tartja bennem a lelket.

Katolikus családban nevelkedtem. Nem voltam sem közelebb Istenhez, sem távolabb tőle, mint a korombeli, egy közösségbe járó gyerekek többsége. Természetesnek vettem a hittanórákat, a vasárnapi misére járást és az asztali áldást étkezés előtt. Az egyetem elején elkanyarodtam kicsit ettől a világtól, de amióta megismertem a páromat, azóta úgy érzem, hogy visszataláltam Istenhez.

Éppen ezért talán eretnek gondolatnak tűnhet, de szentül hiszem, hogy a férjem lelke átvándorolt születő gyermekébe. Abba a gyermekbe, akit már csak a Jóisten mellől szemlélhet, de át nem ölelheti és meg nem csókolhatja. És a gyermek sem bújhat édesapja erős karjai közé, nem érezheti borostája borzongató szúrását a kicsi arcán, nem alhat el a mellkasán pihenve, szíve dobogását hallgatva.

Nem tudom még a nevén szólítani. Azon a néven, amit az apukájával közösen adtunk neki. Talán ez is eljön hamarosan. De kell az idő, és kell a fájdalom, a rémület, a kétségbeesés, az értetlenség, a harag és a gyász csitulása. Kell, mert még nem vagyok teljesen készen.

A szeme ugyanolyan kék, mint a papájáé, remélem így is marad. Amikor rám néz, érzem, hogy a szerelem és a soha meg nem élt közös élmények bánata néz vissza a túlvilágról. Ugyanakkor a megnyugvás bizonyossága is, hogy nem mentem el, itt vagyok veled a fiunkba zárva, öleld úgy, minta engem is ölelnél.

Lassan szoptatnom kell. A baba megtalálta a mellbimbómat, soha meg nem értett csoda lesz ez számomra, ahogy a saját testemből táplálom az új életet.

Most úgy érzem, hogy talán mégis véget ér egyszer az alagút. Így kell lennie, mert felelősséggel tartozom ezért a kis mozdonyvezetőért, és egymást támogatva kell végigzakatolnunk az élet vasútvonalán. Küzdenem kell, mert olyan sok szeretettel és törődéssel vesz körbe a családom, a férjem szülei és a barátaim, hogy őket sem hagyhatom cserben.

Uram, nagyon félek, de bízom benned. Nem tudom ugyan, hogy miért, de hinnem kell, hogy okkal történt ez az egész. Adj erőt, hogy végig tudjam csinálni. A fiam szemében és arca vonásaiban a férjemet látom, nem lehet véletlen, hogy akkor adtál egy új életet, amikor az egyikünkét elvetted. Keserű a pohár, de kiiszom, mert a fiamnak szüksége van rám. Kérlek, mutass fényt az alagút végén!

Sötétség… Sötétség… Világosság… Sötétség… Világosság…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fohász
· Kategória: Próza
· Írta: Flovv
· Jóváhagyta: marisom

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 23

Page generated in 0.0437 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz