Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Alex ollója (7.)

, 31 olvasás, Aevie , 8 hozzászólás

Felnőtteknek

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.
    Szétszedem a subclaviádat. Aztán az övét, meg az övét, és mindenkiét. Mert nincs különbség. A rák ugyanígy zabálja át magát ereken, lágy szöveteken, csontokon. Ti vagytok a gyilkosok, nem én.
    Harapós a kis hölgy!

Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finom és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás.
De Occam megér ennyit. Mindent megér. Hét metszet és hét óra. A szakorvos bőrén hét varrat.

    Táncolj velem, Alex!
    Hiszen, még alszol.
    Félek, nem melletted ébredek.
    De igen, itt maradok.

Aztán sírni kezd. Ennek végül is örülök. Ha nem ő kezdi el, belőlem bukott volna ki, és az óriási baklövés lett volna. A tehetetlenség mindig ellágyítja az embert. A lágyság pedig hibára csábít. Így rontott el Éva mindent. Pedig Occam imádná, ha minden nap kertnap volna. Éden.
    Azonnal hozok neked mézfüvet. Szereted az illatát.
    Mirtusz vagy nekem, Alex. A mennyekből származol.
    Én ott élek, Occam, ahol végzetes a hideg. Halálra fagytam volna nélküled.
    Sikerült a műtét?
    Hippocrates reinkarnáció a sebész. Lelkiismeretes gyógyító…

Ettől nyugszik meg. Ezért szorít erősebben, úgy ölel, mintha táncra kérne fel. Megvárom, míg átlép az álmok világába, aztán követem csak én is.

Hét, egymásból nyíló kórterem. A szív egyre szűkülő álomtermek sora. Az elsőben tombol az Under Pressure David Bowie-tól. A falra mászom tőle. De itt nincsenek falak. Mintha egy diszkógömb belsejében volnék... sokszöggé vágott és illesztett tükör-Alexek bámulnak. Legalább háromszáz klón, és mindegyik nő. De én itt állok, lent a tükörtalajon, két meztelen talppal nyomom a saját valóságomat. És én férfi vagyok. Mindig is az voltam. Minden más csak Isten kegyetlen és gyönyörű plasztika-ecsetvonása a testemen. Talán ő adta ezt az ollót a kezembe, hogy azt higgyem, a csonkolás segíthet. Levágjam a pofámba tükröződő farkamat?! Bal kezemmel megragadom forró tövénél, kissé elhúzom a szeméremdombomtól, a jobb kezemben célra fűzöm ujjaimra az eszközt, kinyitom, és… A másodikban levágom a fülem, ám a zene még hangosabban zúg. Így a ritmus már közvetlenül tapos bele az agyamba.
A szerelem óceánnyi hó alá süllyedt világ, de még így is pengét szorít a mellkasodhoz: légy kedves, törődj azzal, aki a sötétben él, majd hagyd, hogy önmagát szúrja szíven. Csak akkor élsz, ha fáj. Ha elmúlik, akkor meghaltál. Így táncoljuk az utolsót. Így. Halálra rettentve, belekeringőzve a végzetes hidegbe. De szerelembe esve.
Három. A mamuterdő.
Négy. Az utolsó önfeledt nevetésünk.
Öt. A zuhanás.
Hat. Feltámadás.
Hét. Katarzis.

    Táncolj velem, Alex!
    De ma csütörtök van. Csütörtök pedig…?
    Csütörtök az álmok valóra váltásának napja.
    Rosszat álmodtam, Occam. Nagyon-nagyon rosszat.



Megjegyzés: Folyt. köv.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 7
Kereső robot: 14
Összes: 28
Jelenlévők:
 · aron
 · Bánfai Zsolt
 · boszorka
 · Destiny
 · marisom
 · Romuald
 · Zsiga Lajos


Page generated in 0.0453 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz