Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Láz

, 101 olvasás, quentin , 7 hozzászólás

Felnőtteknek

Kétségtelen – gondoltam, ahogyan megpillantottam a lányt. A szállingózó, zöldes fény ellenére jól látható volt, amit csinált. Oda sem hederített a tenger morajlására, nem foglalkozott a játszin csillanó holdfénnyel, hanem négykézlábra ereszkedve a sás és a nád határán kutakodott. Időről időre elégedetten felsikkantott, és ilyenkor a kezét a szívéhez szorítva az addig magányosan álldogáló padjához sietett.

Leült, gyors, zaklatott mozdulatokkal helyezkedve megpróbált kényelmes pozíciót találni magának a fapadon, aztán ingerülten legyintett a baljával. Beletúrt a hajába, többször igazgatta még, majd behunyta a szemét a jobb kezét egy pillanatra sem mozdítva. A telihold fényénél pontosan kivettem a kontúrjait. Magas homloka alatt fitos orrocska vonult, alatta jól látszottak telt, puha ajkai. Nesztelenül léptem közelebb. Nem érzékelt. Sem engem, sem bármi mást. Felemelte a jobbját. Karcsú kacsójában gyorsan vergődve moccant a béka árnyéka. Annyira közel voltam, hogy a hold fényében remegni láttam a pilláit, s épp mint ő, visszafojtott lélegzettel vártam a pillanatot. Egészen közel emelte a kezét, a mozdulat lelassult, az idő áhítatpillanattá szelídült, aztán hozzáért az ajkával. Csókolta a békát.  

Nem történt a világon semmi.  

Várt még – végtelennyi időt, aztán sóhajának súlya alatt megrendült a föld.  

– Hát, te sem vagy az – szakadt fel belőle, és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.  
Sokadszor néztem végig aznap éjjel, s bennem a feltoluló szánalommal léptem oda hozzá.

Eldugta a kezét a háta mögé, és rám emelte a szemét. Forró láva moccant a tekintetében, s ezzel egyidejűleg hallani véltem, ahogy a varangy nedves bőre kicsusszan a tenyeréből.

Szólni szerettem volna, de az ujjával csendre intett. Magához hívott, aztán baljával sürgetve dobolt néhányat a padon. Leültem, hipnotikus vonzásban cselekedve, a belém fagyott szavaktól dideregve, aztán találkozott a tekintetünk. Megfogott. A mellkasomhoz támasztotta a tenyerét, szinte rémisztő erővel, aztán fészkelődött egy ideig, majd a hajába túrt. Becsukta a szemét, s a másik kezével egyetlen villámgyors mozdulattal az ágyékomhoz ért. Becsúsztatta a kezét a nadrágom alá. Forró lettem és nedves. Elszédültem, egyetlen gramm erő sem maradt a fejemben, éreztem ahogy duzzadok. Elém térdelt, és miközben átölelte a derekamat a jobbjával, a szája őrült tempóban csókolt… ott. Ziháltam fuldokolva, levegőért kapkodva, rettegve, rimánkodva vártam a pillanatot. Soká jött el, csókjának heve mégsem csökkent. A szívem egy gyorsvonat tempóját is lekörözte, és az orgazmus pillanatában talán a teremtővel is találkoztam. Alig tudtam kinyitni a szemem. A pilláimon rázkódó könnycseppek prizmáján átszűrődött a csalódottsága. Érzékeltem, hogy néz, a homlokom fölé fókuszál, és az ajkai összezáródnak. Felállt, közben kiengedett a kezéből. A pad alá csusszantam, hallottam ahogy suttog:  
Hát Te sem vagy az.  
Láttam a könnycseppet is, mindkét szeméből egyszerre indult el. Végiggurult az arcán, aztán lecsöppent a földre.

Nem foglalkozott tovább velem, a nádas felé indult.
Levegőt vettem, szólni szerettem volna, de pisszentett, és egyetlen félreérthetetlen mozdulattal arrébb mutatott. Követtem az ujja által képzett vonalat a tekintetemmel.

Arrébb, alig néhány méterre a fűzfa takarásában sejlő padon mintha ült volna valaki. Remegő lábakkal álltam fel. Megigazgattam magam, és lassan elindultam.  

Alig léptem néhányat, és beértem a fűzfa alá. Vissza akartam fordulni, de nem sikerült. Valami szinte támasztotta a tarkómat, és tolt előre. Egyetlen lépés múlva láttam meg. Nem volt rajta ruha, és a keze játszott magával. Sóhajtozott. Nem nyitotta ki a szemét, és nem szólt, mégis hallottam, amit mond: Segíts!

De… – kezdtem volna a mondatot, aztán inkább térdre ereszkedtem. Ösztönből, semmit sem gondolkodva cselekedtem, és tetszett neki. Finom volt, icipicit édes ízű és nagyon nedves. A szám pedig tudta a dolgát, és a nyelvem vadabb volt, mint az esőzések után az Amazonas. Dobálta magát, néha egy-egy tenyérnyi hellyel is arrébb moccanva a padon, de nem engedtem. Markoltam a fenekét és a derekát, és mikor megéreztem a mozgásirányt mozdultam vele. Sikoltozott a gyönyörűségtől. Ernyedni kezdett, másodpercenként harmincat remegve, közben csatakossá vált, s egész testében verejtékezett. Simogatta, cirógatta a fejemet, az ujjára tekerve közben a hajamat, és idegen nyelven dicsért. Játszottam még vele, egészen addig, amíg egy cseppnyire is azt éreztem, érzi még, aztán felemeltem a fejemet. A fűzfa árnyékában megtört a fény. Gyönyörű női test volt és magasztosan nyugodt. Húzni kezdett felfelé. Elfáradt a szám, alig mozdult a nyelvem, mégis örültem a csókjának. Köszönöm – hallottam közben. Pihegtem egy kicsit a mellei között, aztán meghallottam a hangját. Most menj, míg tökéletes – mondta.

Eltolt. A jobb kezével cirógatni kezdte a mellét, a balja pedig kicsi ujjlépésekkel a hasa alja felé indult. Menj! – mondta türelmetlenül. Engedelmeskedtem.

A fűzfa alól kilépve pillantottam meg a harmadik padot. A pad, s a rajta ülő lány víziószerűen volt egyszerre távol és közel. A kezemmel elérhettem volna, de lépni akartam még felé, mert mégis távolinak éreztem. Léptem, messzebb került. Elé szerettem volna állni, de mögé kerültem. Így megálltam mögötte. Hosszú haja copfba fonva, a fülén szemüveg szárvége és olvas. A hold épp szemből világít, mégis látom amit olvas. A tenger pár méterre innen morajlik, és mégis hallom az áhítatát, amint maga elé susogja:  

Átszeled majd értem a galaxist,  
s ha kell az, mi én vagyok…  
a szó, mi utoljára születik ajkamon,  
hívja a lélekharangot is – súgva
fájva, zúgva, gyönyörrel telnek napjaink.
Örökké élő éjeink tüzében olvadunk
egymásba fúlva…

Megszűnt a súlyom, elmúlt a fóbiám, a távolságunk irrelativitása miatt, megkerültem a padot, és elé álltam.
Mögöttem ütemesen mormolta soha nem szűnő hömpölygőn andalgó balladáját a tenger, amikor belefogtam.

harmat lennék fűben
merre lábad lépked
hűsítő permet mely
szökőkúton éled

szellő vinne hozzád
hogy bőröd csókoljam
lennék nedvességed
a parti homokban

gyöngyöznék mint zápor
hogy főn szél ne bántson
lennék érted vihar
forróságot rontón

lennék kristálypatak 
hogy a szomjad olthasd
csillogó hópelyhed
csábos lágy fürdőhab

tengered lennék s oly
lágyan ölelnélek
míg csak életünk tart 
el nem engednélek

Hallotta amit mondtam, boldog mosoly öntötte el az arcát. Felállt a padról, megcirógatott.  

– Ő küldött, hogy elmondhasd – mondta átszellemülten, aztán csilingelőn kacagva a szárazföld irányába futott.  

Nem volt több pad, mégis folytattam az utat, mert a sötétben látni véltem egy sziluettet. Karcsú nőalak volt, a tengerparton sétált. Lehorgasztott fejjel lépdelt, bele-belesüppedve a homokba.
Eleinte szótlanul haladtunk egymás mellett.  
– Kő volt – mondtam. - Óriási márvány, és azt hittem olyan kemény, mint az érc. De hol meleg volt, hol hideg, és a tömb összetört. Először csak néhány nagy darabra esett, aztán kisebbekre, majd kavicsokká aprózódott. Most itt zörögnek bennem.
– Indák voltak, fojtogattak, és közben eltakarták a napot – válaszolta. – Mostanra elkorhadtak már, de még rajtam vannak – tette még hozzá.  

Sétáltunk.  
Kavicsokat 
mosott 
homokba 
a víz,
korhadt 
indák 
ajánlották 
magukat 
táplálékul 
a planktonoknak,
mire 
eljött 
a hajnal.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Próza
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12
Összes: 22
Jelenlévők:
 · Divima
 · gszabo


Page generated in 0.0399 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz