Képzelheted, röntgensugár korában,
ha bűnöd csontjaid közt átviláglik,
miféle zúgó sejtelem-homályban,
milyen mérleg, mi mérhet? Bordavázig
ha vetkőztet: kifosztva hull szemérem,
féltett titkod benned kinyílva látszik.
Hited árnyékodba kúszna? – Megértem.
Orvos ma nem ismer isteni törvényt,
csak vág beléd, kését hordva zsebében.
Felnyit, mintha lennél képzelt tükörkép,
nézegeti magát benned, kivágna
– majszolva közben reggeli gyümölcsét,
míg bensődről mással vígan vitázgat –,
pengéjével darabjaidra szelne,
kirakna újra, mozaik-virágnak.
Vagy véredből kanalával ha merne
mint újkori freskó-restaurátor,
málló falkopás zöldet kikeverget,
amíg a társ csontjaidon cupákol.
E kor nem vár Minos ítéletére,
rabolja ki tested előbb ruhádból,
aztán lelked húzza nyársa hegyére.
A kés alá itt önként fekszik ember,
örök altatása lesz menedéke. Ha infúzióra kötve hited kell,
kitépni tűt a vénádból tanuld meg,
ágyhoz kötöz másképp e földi rendszer,
tömeg ha zsong, sötétlik ég, vakul szem
– habár talán sosem nézett a Napba.
Emeld magad ki inkább, szabadulj meg,
lelked bízd kékbe húzó madarakra.
Online látogatók:
Látogató: 5
Regisztrált: 0
Kereső robot: 13 
Összes: 18
