Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Oszlopok

, 166 olvasás, Bánfai Zsolt , 19 hozzászólás

Elmélkedés

1.
néha úgy érzem,
időtlen térbe csavart
lobogó palást vagyok –
magára hagyott hirdetőoszlop.
nyirkos csendben issza el fényem
az utcákra szorult, kíméletlen
paradicsom –
s vele a félelem.
és már csak csendfoszlányok
lebbenő fátyla fed el,
míg csontszövet-magányom
köré burkolom szikkadt bőrömet,
s vele minden arányom –
esszenciám anyagtalan konstrukció:
menekülnöm önmagamból,
tudom, hiábavaló.

2.
én úgy vagyok már, hogy
a belátásból remény születik,
s az oszlop megértéssé növi ki magát –
az Atya gyűrűje szebben csillog ujjamon,
mint ezer hegyikristály,
napkő, nefrit vagy ékes achát.
tanulnom kell az utat,
újra terveznem magam –
mint tette Ő is akkor éjjel,
mikor csillaga fényével világított neki
az Úr odalenn a mulandóban,
disznók közt, abban a
világvégi langyos ólban.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: Bánfai Zsolt
· Jóváhagyta: marisom


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 4
Kereső robot: 12
Összes: 36
Jelenlévők:
 · arttur
 · Kovács Sándor
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.0293 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz