A zakatoló, monoton
hétköznapokon elnyúlva,
a következő vágányra
kiadtam a sírjelet.
De az egyikén,
csak a jobb fülem mögül
hallottam, ahogy
csendben mesélni kezded
a reményt.
Ott megállt a pillanat
nekem.
Mintha mi sem történt volna,
gépeltem tovább...
Fókuszáltam a döbbenetet,
lélegzetté tömörült a világ,
ahogy a szívverésem
feltornázta a vérnyomásom
tetőfokát.
Nem szóltam én.
Feléd se néztem.
Olyan voltál, mint aki éppen
ugrani készül.
Ha megijedsz lezuhansz...
Csak hallgattam,
ahogy csillog a szemed
a hangodban,
s fénye elmémbe furakodva
virágot növesztett
a monoton hétköznapokra.