Navigáció


RSS: összes ·




Próza: In Memoriam

, 84 olvasás, Ifjabb_Tok , 5 hozzászólás

Megemlékezés

Már két napja csak a serkentő tabletták tartják életben. A röpke, párperces szünetekben, mikor nem hallatszik az ágyúk folyamatos dübörgése, a pergőtűz kopogása, vagy a katyusák rakétáinak sivítása, hazagondol, a mínusz negyven fokos hidegben, a jéggé vált, hóba vésett lövészárokból. Már tudja. Felesége és kétéves kislánya hiába várják haza, ő nem mehet. Itt kell maradnia neki is, a fagyott, vértől vöröslő világban, a szétszakított testű bajtársak halál torzította társaságában.

Robbanás rázza meg alatta a talajt, srapnelek süvítenek mindenfelé, késként vágó jégszilánkokkal együtt. Nem néz semerre, csak az ösztönök éberek, azok lapítják testét a földhöz. Felhangzik a már megszokott fájdalmas kiáltás, és tudja, mennie kell: szükség van rá! Mozdul a csont, a hús, mert kínok közt szólítják: „segíts testvér! ” Megy, ugrik, lapul, gödörtől gödörig küzdi magát előre. Nem hallja a kelepelő géppuskákat, nem látja a körülötte gejzírként felszökő hócsúcsokat. Bajban van egy társa, ez hajtja előre.

Kidőlt, fagyott fatörzs mögött találja a segítséget kérőt, és egyszerre rettegést, könyörgést lát a szemében. Egy szót ismételget folyamatosan, „Istenem, Istenem, Istenem! ” Jobb felső karján csúnya, tépett szélű, szakított sebből ömlik az élet vize. Bal kézzel megfogja, szorítja sebesült társa karját, aki lassan elcsendesedik, míg jobbal beköti, elszorítja a sebet. Látja rajta, hogy a sokk miatt nem tud tájékozódni, hátra kell vinnie a kötözőhelyre. Magától sohasem jut el odáig. Menni kell újra és újra. Járni kell a poklok útját, ezt parancsolja a tisztesség.

Az alacsony domb mögötti kötözőhely földbe ásott bejáratáig hosszú az út a sebesülttel. Mint űzött vad, melyre vadásznak, úgy érkezik meg céljához másodmagával. Észre sem veszi az újabb lyukakat, szakadásokat szétfoszló egyenruháján. Egy dolog számít csak, megérkezett! Sikerült egy újabb bajtársát megmentenie és köpni a halál röhögő képébe egy nagyot. A domb takarásában végre felállhat, és kiegyenesítheti görnyedt gerincét. Ölébe veszi bajtársa tűnő életét, úgy botorkál a levágott testrészek kupacai, a megfagyottak őrző tekintete között.

A bejárat előtt tűz ég, többen is melegednek mellette. Ő is megáll, majd visszafelé, merül fel benne a gondolat, és bámulja majd a lángokat elgémberedett tagjait melegítve, de csak ha átadta terhét. Az ajtó elé lép, amikor szétrobban körülötte a világ és széthulló elméje még felfogja, itt a vége, megpihenhet már ő is. Egy dolog fut még rajta keresztül, látja feleségét és lányát, sírja mellett, amint örök nyugalomra helyezik maradványait az anyaföldben. Aztán tudata békésen foszlik szét, egy háborgó világ, fakuló fényében.

Tarka Miklóst sohasem temették el, eltűntnek nyilvánították. A 12. honvéd gyalogezredben szolgált a Donnál, szanitécként. Ez volt, a legnagyobb veszteségeket elszenvedett alakulat, a 2. magyar hadseregben. Egy szemtanú szerint a frontvonali kötözőhely, ahol szolgált, telitalálatot kapott, és senki sem látta többé. Felesége, kilencvenkét éves koráig várta haza, hitt benne, hogy egyszer hazatér. Ők voltak az én nagyszüleim. Béke poraikra!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Próza
· Írta: Ifjabb_Tok
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12
Összes: 20
Jelenlévők:
 · marisom


Page generated in 0.0379 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz