Egy lépés, most csak ennyi kéne, de megtenni mégis oly nehéz
Állok a magasban, szemem kérdőn óvó tekinteted mélyébe néz
Nem sok mi összeköt minket, egy kifeszített kötél a levegőben
Törékeny bizalomból fonva remeg a remény szívem legmélyében
Eddig csak azt láttam, hogy én vagyok az, ki a szakadék szélén állok
Magamat sajnáltam, hogy lépésedre felém oly régóta hiába várok
Most már tudom, vak voltam én, hisz a mélységet te ugyanúgy féled
"Legjobb védekezés a támadás", szavaiddal sokszor csak önmagadat véded
Tartjuk a falakat, mely mögött, mint kisgyermek lelkünk árván ott lapul
Sebeket ejtve harcolunk, mégis egymásra vágyunk tagadhatatlanul
Furcsa fintora a sorsnak, hogy te vagy ki a kötél túloldalán áll
Két tériszonyos kötéltáncos várja, hogy a bizalom szívükbe hazatalál.