Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Iskolatörténet

, 72 olvasás, Oasev , 2 hozzászólás

Bánat



,, Nullával csak a hülye oszt! ”
Fegyelmezett hangyaszorgalmú szent betűkkel ezeket a kultikus sorok díszelegnek egy szamárfülessé vált matekfüzet legelső kolofón oldalán! A matektanárnő – abban a reményben, hogy fontos megbizatást tölt be -, még mindig a zöldes, repedezett táblánál szerencsétlenkedik a csikorgó krétával, és megpróbál halálosan komoly pokerarcot ölteni, amit minden valószínűség szerint azokban a percekben szokott, amikor tulzásba vitt idegeskedése megszállja!
– Akkor tehát mindenki megértette! – emeli fel szigorúan lágy, mégis kellemes, barátságosnak mondható hangját, mintha egyedül az lenne a célja, hogy az osztálya közvéleményét mindenáron hatásosan meggyőzze!
Szavai felelősségteljesek, és megfontoltak, mégis azonnal lerombolják a képzeletek, ábrándozások vissza nem hozható, gazdag, és érett gyermekkorra jellemző, szent varázslatát! A lányok kuncogva röhögcsikélnek, mint a kis, alig pár hónapos csibék, ha anyuk a kótlos a rendes viselkedésre nem tanítja őket!
Alig múlt el reggel háromnegyed nyolc, szinte a becsöngetéssel egy azonos hullámhosszon megrezeg a levegőben valami ismerős, bizonytalanságot, és ijedelmet szándékosan keltő, felettébb kellemetlen fojtogatás; mintha egyedül azért lennéek az abszolút felnőttek a föld nevű planétán, hogy mindenáron megkeseríthessék a gyerekek érzelmi életét, melyet nagyon sok esetben nem is érthetnek!
Mintha a szürkén beáralmó, bágyatag, és kicsit homályos fény máris emberalakzatú zombikat, vagy kíváncsiskodni vágyó földönkívülieket varázsolna a legtöbb diákból, akik most a padok magányában kuporognak!
A kis Balázs szándékosan úgy csinál, mintha nagyon fontos, és szemmel láthatólag halaszthatatlan dolga lenne; firkálgat, és írogat valamit, mint eminens, és jó tanuló a füzete hátoljára, hogy átmeneti fáradtságát, és kedvetlen unalmasságát valahogy elűzze!
Később máris kiderül, hogy ez ballépésnek bizonyult, és talán megpróbálhatta volna precízebb hatékonysággal felderíteni a körülményeket, mielőtt kis magánakciójába belekezd!
A levegő fullatag, párával telt légkörén máris érződik Andrea néni kicsinyes, és bosszúszomjas rendreutasítása: ellentmondást nem tűrő, szándékos gyorsított galoppozást hajt végre a szűkös padsorok között, és látványosan előre emeli két dinnyealakú mellét, mert tudja, hogy a legtöbb éppen csak tinédzserkorszaka elején járó, komisz kisfiú majd meghall a kíváncsiságtól, hogy gondolatban máris elképzelhesse a női test anatómiáját!
– Balázska! Mit csinálsz?! – meg se várja, hogy a megszeppent, sírásra mindig hajlamos, néma, és rendszerint úriemberes fogyatékossággal megáldott kisfiúcska válaszol-e valamit füzetét egyik kezével látványosan megragadja, és az égbe emeli látványosan, mint valami elrettentő példát, mivel a többséget is figyelmeztetésre akarja ösztönözni!
– Látjátok ezt?! – kérdezi, míg a többség máris levonja a savanyú konklúziót, hogy ennél idiótább már ritkán lehet valaki. – A művész úr már megint árbrándozik! Az ember a lelkét is kiteszi egy nap, hogy megszerethesse a matekot a gyerekekkel, és akkor akadnak olyan ifjú tehetségek, akiknek talán nem is kellene ebbe az osztályba lenniük!
Gyilkos kritizáló szavai egyetlen percre sem maradnak hatástalanok, mert a kis Balázs máris legörbülő, és hüppögő, szomorkás ábrázattal maga elé mered, és megátkozzza magában az egész könyörtelen világot! Az osztály többi tagjait pedig még mindig fogságban tartja az őket radikálisan megszálló, gyilkos csend!
A lányok főleg megnit felvihognak, minthacsak valami jó viccet hallhattak volna valakitől!
Andrea néni vöröslő, püffedt arcáról máris látszik, hogy kis híja és bármelyik percben kijöhet a béketűrésből! Most azonban, hogy feszültségét valahogy levezethesse máris talált egy alkalmas bűnbakot, akit megtehet az osztály hülyéjének, hogy bölcs igazságait mindenképpen bizonyítsa!
– Remélem mindenki tanult Balázska esetéből! Ha kicsit idősebbek lesztek egyszer talán majd megértitek, hogy a matekot mindennap használnotok kell, akárcsak a levegőt!
Balázst rettenetesen felkavarják az elhangzott, kíméletlen ítélkező szavak, egy olyasvalaki szájából, aki még pár éve – amikor az iskolát kezdte -, kedvesen, és barátságosan is tudott mosolyogni, ha szóltak hozzá, és a kedves szülőket is körbevezette az osztálytermek között!
,, Vajon mi történhetett egy teljesértékű, büszke ember személyiségével?! ” – teszi fel magának a megkerülhetetlen kérdést. ,, Biztosan klimaxol! ” – vonja le percek alatt a gyerekes, de logikus következtetést. Elvégre a legtöbb nő, ai már betöltött egy bizonyos átlagéletkort a szervezetében lezajlott változásokra foghat nagyon sok mindent, amire a férfiak természetesen vagy könnyedén legyintenek, vagy egyszerűen csak a fejüket rázzák!
Hiába is próbálná elmagyarázni egy abszolút felnőttnek, hogy ő megérti, hogy fontos feladata, és munkája van, amiért fizetést kap, és amit mindenképpen szükséges ellátnia, ha az embernek valamihez nem füllik a foga, akkor azt foggal-körömmel sem tudják beleverni!
Hirtelen mohó, semmihez sem hasonlítható mély melankóliát érez, mely sok esetben olyan, mintha falánk volna, és egymás után enné meg a csokikrémes süteményeket, vagy a csokis jégkrémeket!
,, Kicsi fiam! Ha rosszul érzed magad szólj bátran a tanár néninek, ő majd felhívja az anyut, és elmegyünk innen! Csak egyetlen szavadba kerül! ” – hallja a belső hangot, mely már nagyon sok esetben felesleges bajba sodorta, és olyan ismerős katasztrófákat idézett elő nála, mint a legelső autóbalesete, amit így visszagondolva lehet, hogy az öngyilkossággal való szándékos flörtölés volt!
Elsötétedik körülötte már minden! Rendkívül kevés, megbízható, és rendes barátainak a száma, és ezt őszintén sajnálja, hiszen, ha valaki egész életében félt, és rettegett, és menekülni kényszerült sajnos nem sajátíthatta, és tanulhatta meg az ismerkedés általános morális-emberi kapcsolatait, és kiszámítható játszmáit!
Mivel jobb ötlete ebben a percben nem jut eszébe már azon van, hogy bőséggel kezdje potyogtatni a könnyeit száradásnak induló zöldes szeme sarkából! Érzi, hogy összetett, és szinte mindig bonyolult személyisége megint egy sérülést kéntelen lenyelni, és eltűrni olyasvalamiért, amiről igazából csupán maga a matematika tantárgya tehet!
Szinte hátborzongatón érzi, hogy mintha a hátsó padsorban gyilkos, árgus, kutató szemek szabályosan belévájnák a körmüket, és legszívesebben agyba-főbe püfölnék! Sohasem tudta megérteni, hogyha valaki másként, máshogyan viselkedett, és viszonyult a világ eseményeihez, és dolgaihoz, akkor azt miért kell a társadalomra veszélyes, é kártékony, semmirekellő, kártevőként kiírtani, vagy likvidálni?! Egy lényeges dologban azonban mindenképpen igaza van: Több mint valószínű, hogy ez a mai matekóra is azzal a képlettel ér véget, hogy a tanárnő majd kihirdeti ország világnak, hogy Kurik Balázs egy elmeroggyant, szánalmas idióta, akire nem érdemes senkinek vesztegetnie az idejét, és akit – talán éppen emiatt -, kedvüre megagyalhatnak, és összeverhetnek a hetedik óra végeztével az átkozott, bosszúszomjas Torló fivérek!
Most egyre jobban zavarja már Andrea néni kioktató, rendreutasító, kicsit rikácsoló hangja, melyben általánosságban konkrétan felvázolja a jövőben betölthető helyzetét:
–… Hát tudod is te, hogy mi fog történni, ha nem érted meg a matek összefüggéseit?! Az kiló kenyeret nem tudnál venni a vegyesboltban! – s úgy néz szegény Balázsra, mint egy eltaposható könyvkukacra, akit a természet csupán megtűrt, mert nem tudta mire használni!
Balázs már hiába is látja lelki szemei előtt a szükségszerű, totálisan megsemmisülő véget, előveszi és kísérteni kezdi az érzés, hogy talán jobb lett volna mindig is rosszfiúnak lenni, és nem jó uriembernek, aki eljátsza mindig az engedelmes gyereket!
Most mégis tesz Andrea néninek egy szívességet, és úgy néz rá, azzal a visszafordíthatatlan, bosszúlló, és ítélkező, szemöldökös tekintetével, mint aki a lelkét akarja meglátni, és megérinteni! A matek tanárnő ezt valami provokációnak, vagy szemtelenségnek tekinti; észre se veszi, és meggondolatlanságának égető bizonyítéka máris vörös foltot hagy, és egyre jobban égni kezd a pufók gyermekarcon.
– Balázskám, kérlek… - de nem tud többet mondani, nem jön ki több szó a torkán.
Balázs pityeregni kezd, mégis igyekszik férfiasan tűrni, ameddig csak lehet meg nem érdemelt szégyenének éktelenkedő, mihaszna foltjait! Aztán, amikor már elkerülhetetlenebbé válik a megcáfolhatatlan bukás ténye, és az, hogy bizonyos fokig becsületsértés történt vastag, üveggömbalakú cseppek kezdenek folyamatosan csorogni szomorú szemeiből előbb halkan, majd egyre vallomásszerűbben!
Már minden egyes alkalommal egyre erősődik benne a visszafordíthatatlan sejtés: amit eddig szent szolgálatnak, és hősiességnek tekintet, mint valami titkos küldetést, az most egyenesen arány lett a hazugság kitágítható dimenzióival!
A matekórának aztán hamar végre szakad! Hiszen mire is elegendő lecsupaszított negyvenöt perc felelésekkel, és naplóbeírásokkal cakkumpakk?!
És most hirtelen álmos, és nehezen érthető lesz a boszorkaként rikálcsoló Andrea néni szigorkemény hangja! A tartós, és totálisnak ígérkező félelem, hogy ma megint egy elégtelent fog könnyedén összeszedni – önhibáján kívül -, már általánosan görccsel fenyegeti gyomrát! Úgy érzi most magát, mintha egyenesen röntgenszemek vizslatnák minden kiszámítható, kisstílű lépését; akár egy nagy rakás szerencsétlenség, aki még ahhoz is engedélyt kér, hogy összecsinálhassa magát!
Miért nem lehet őt egyszer és mindenkorra végre békében hagyni, mint más normális gyereket?! Talán azért, mert ő mindig normálisabban viselkedett, mint a többiek, vagy mert mindig megírta a házi feladatát, bármennyire is gyatrára sikeredett!
Mert az már egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy egy balul sikeredett, és bűnbakokat kereső összeesküvés áldozata! Ahol nem számít, hogy ki mit tett, vagy csinált, mert az igazi bűnösöket úgy sem érheti el a törvény mindent leleplező, határozott, és kemény szigora; itt hatalmi játszmák kérdése forog fenn! Aki jobb sakkjátékosnak bizonyul, és tehetősebb, meggyőzőbb érvű, alantos kis spicli manipulátornak az viszi el a primet, és rendszerint ahhoz egyetlen ujjal hozzá sem nyúlnak!
Már régen észrevette, hogy minden egyes tanárnak más, és más az emberi kisugárzása! Míg a legtüneményesebb az énektanár csicsergő, dalamos hangja volt, addig az őrmester tornatanár katonai kiképző modora már nem éppen egy jó ómen ahhoz, hogy bárkiből is stramm, vagy talpraesett férfiember váljék; tekintettel a tornatanárnak kisebb pszichopatikus hajlamai vannak, melyet el nem muló fegyelemmel igyekszik kordában tartani!
Andrea néninek egészen megnyerő, és szimpatikus kisugárzása volna, ha sokszor nem lenne annyira megrügzütten önfejű, és túlzottan makacs! Ahogy most nézi még hosszú percekg a matek tanárnő pufók, sokszor előnyösen zsíros, és fénylő arcát mintha egy belfáradt, beletörődött szomorúságot venne rajta észre! Ez a titkos, magával teljesen önazonos, és már-már meggyökeresedett szomorúság, és letargia vélhetően egy idilikus eszme, vagy békebeli megszépített gondolat pusztulásából eredhet, amikor az ember egyszer csak teljesen, és általános keretek között saját magából, és nemes hivatásából is röpke percek alatt kiábrándul! Hogy a pályája elején még annyi kitörő maximalizmussal azért kezdett tanítani, hogy minden gyerkőcöt a helyes, és általánosan felfedeztető gondolkodásra sarkalljon, és arra, hogy használják a fejüket, és lehessen önálló véleményük! Aztán alighanem ez a hosszú, és keserves évtizedek során gellert kapott.
Ebben a pillanatban azt gondolja, hogy egyáltalán nem rokonszenves egy olyan tanárnő, aki a nőiesség minden kellemével rendelkezik, és mégis aki ennyire bosszúszomjas módszerekkel egyszer csak se szó, se beszéd azonnal pofonvágta! Arcán minden érzelem látszik, és olyan az egész hölgyarc, mintha önmagát őrlő malomkerék fogaskerekei közé szorult volna be, ahonnét nincs, és talán nem is lehet menekvés! Egyedül talán ő sejheti az egész osztályteremben mennyire kivételesen emberi ez a női arc ebben a jelentős, és szomorúra sikeredett pillanatban! Jó volna azonnal megbocsátani neki; elmondani, hogy talán mindketten hibáztak! A tanárnő a szigor keménysége ledönthetetlennek hitt bástyájával, és kínzó ellenállásával, míg a diák a maga megtörhetetlen nyakasságával, és makacs önfejűségével, és mégis mintha a figyelmeztető csengő már mindkettejük életét egyszerre befolyásolná, és megmentené!
– Még senki sem pakol! Csak, ha én megengedem! – szól rá keményen az egész éppen sustorgó, és csöndes hangyabolyra emlékeztető osztályra.
Balázs ebben a pillanatban értette csak meg, hogy közte, és a világ között talán már semmi sem lesz ugyanaz! Talán már semmi sem lehet annyira egyszerű, mint kicsit régebben, amikor mindenki kedves, és aranyos volt vele, mert kisebb volt, és mert gyerekként is szeretett volna felnőttesebben viselkedni! Úgy érzi időörvényben vesztegel, a kamaszkor, és a jelképes felnőttkor határán, amit senki sem sejthet, és mégis, amire mindenki vágyik, hogy azonnal teljesüljön!
Próbálja visszafojtani az eltékozolt érzést magába, és megérteni, hogy a felnőttek talán igazából nem is annyira gondoszak, és alávalóak, mint a filmeken! Főként akkor szeretett filmeket nézni, ha szülei már nem voltak otthon! Folyton rohantak, és persze folyton dolgoztak, és emiatt szinte egyetlen olyan nyugodt, családias, meghitt pillanatuk nem volt, amikor örültek volna annak, hogy egy megbonthatatlan, és szerves család boldog részesei!
Aztán, amikor meghallja a végleges, visszafordíthatatlan, és mindent eldöntő kicsengetést, és az egész osztály megint zsibongó darázsfészekké változik, csakis akkor érti meg, hogy a dzsungelharc csupán csak most kezdődik! Az ellenséges, önmagából teljesen kifordult világ éppen arra készülődik, hogy megtámadja kölcsönös fenyegetések, és ultimátumok küldözgetésével egyetemben!
Érzi azt, hogy sokkalta érzékenyebb, és ezáltal túlságosan is sebezhetőbb, mint a normálisabbak társasága, akik valam miatt kiközösítették, és igazán talán sohasem akarták őt teljesen maguk közé befogadni! Aztán hirtelen sézreveszi, hogy mikor már mindenki elment, és csupán ő, és a tanárnő tartókodnak a magányos, kihalt teremben a tanárnő óvatosan megszólítja:
– Balázska! Tudod nem te tehetsz róla! Sajnos sok magánprobléma összegyűlt az életemben, ami véletlenül rajtad csattant!
Ahogy hallgatja az őszinte megbánás fohaszait, mintha titkon az ő zaklatott, és hajótörést szenvedett lelke is titokban megnyugodna; érzi, amint pulzusa visszatér a normális kerékvágásba, és valamivel egyenletesen kezdi megint szedni a levegőt!
Andrea néni tesz egy-két meggondolt lépést a teremben, majd az erősen gusztustala zöldszínű, pattogzó táblához megy, amin még mindig prédikációnak hat a kijelentése: ,, Nullával csak a hülye oszt! ”
Megfogja az időközben csontszárazra száradt, szintén ocskásodásnak indult szivacsot; odamegy a falba szerelt kis mosdófülkéhez, bevizezi, aztán visszatér, majd egyetlen határozott, szinte férfias mozdulattal az egész erőltetett, és túlzásba vitt mondatától kecsesen megszabadul egyetlen simítással!
– Így ni! Ugye hogy sokkal jobb már? – kérdezni, mintha csak önmagával beszélgetne!
Balázs most egyre jobban érzi, hogy mennyire kiszolgáltatott, szinte idegen, és otthontalan ebben a felnőtteknek szánt, emberi világban! Egyáltalán meg lehet-e kapaszodni abban a külső sávban, melyen egyedül ő egyensúlyozik, és lavírozik?!
– Tanárnő? Elmehetek?! – teszi fel gyerekesen az elveszett, örökké visszatérő kérdést, míg lábai földbegyökerezeten állnak!
– Igen! Hát persze! – kapja fel magát hirtelen gondolataiból a felnőtt.
Most a tudatos ürességgel próbál farkassszemet nézni, majd fogja táskáját, és könyveit, és amilyen gyorsan csak tud kigaloppozik az aznapi utolsó hetedik óráról!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Bánat
· Kategória: Novella
· Írta: Oasev
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 19

Page generated in 0.0225 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz