Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A két cinkos barát

, 45 olvasás, Oasev , 3 hozzászólás

Halál



Klebecskó, és Kiss már nem fértek be a konzervdobozként kitömött és összezsúfolt ravatalozóba, így kénytelenek voltak – mint a többiek -, a gyászoló hozzátartozókkal, és ismerősőkkel kicsit távolabb megállni az összezsúfolt sokadalomban.
Szinte egyikük fejében sem fordult meg az, hogy míg életben volt szeretett barátjuk addig jóformán senki sem vett tudomást a létezéséről, sem pedig a őszinte barátságukról, amit kölcsönösen fogadalomként egymásnak minden esetben megígértek!
Mind a ketten cigiztek; erős láncdohányosok lévén azokat a nézeteket erősítették, hogyha a cigarettafüst eddig nem végezte ki őket, akkor az életben már kevés dolog adódhat, ami tovább károsíthatná a törékeny egészségüket!
Minden jóleső, hosszantartó szippantás után kéjes élvezet járta át őket, amikor a szájpadlatukra tapadt a füst maró, büdös vegyüléke.
- Kedves gyászolók, Ismerősök, Barátok, Hozzátartozók! – hallatszott ki a hófehér márványszerű kripta helységből. – Az életnek a része az elmúlás és a halál, mégis miért rettegünk, miért félünk attól, hogy napjaink megszámláltatván egyszer majd a földi létből el kell mennünk?! – hangzott fel a kérdés.
-Te érted ezt?! – fordult oda másik legjobb barátjához Kiss. –Miről tudnak ezek ennyit összebeszélni?! Fölfoghatatlan.
-Talán csak felsorolja, hogy milyen gazdag, tartalmas életet hagyott hátra a hozzátartozóira és a többi! – felelte Klebecskó.
- Hát kissé szokatlan, hogy egy női kántor búcsúztatja, amikor még életében valósággal ki nem állhatta a szentfazekakat!
- Eredj már a csudába! – mondta a másik. – Hogy mondhatsz ilyet?!
- Na és? – így okoskodott Klebecskó. – Ez az egész egy nagy kutyakiállítás! Tudod te mi egy igazi temetés! Az majdnem hangtalan és néma!
- Hát… gondolkozott el kis ideig Kiss, miközben egyik cigarettát a másik után dobta el, mintha szotyolát eszegetett volna. – Igazad lehet!
A temető kerítésén túl mintha az élet nem állt volna meg síri csöndességében, hanem továbbra is folytatódott volna; az autók megszokott váltott ütemekben dúdáltak, a vezetők türelmetlen és ideges szájkaratékát, és értelmetlenségig fajuló, obcén szócsatákat vívtak egymással, hogy vajon hétköznapon ki is felelős az irrdatlan nagy mennyiségű forgalmi dugóért. Mintha egyedül csupán csak a virágárusok örültek volna annak, hogy van szakmájúk!
Klebecskó is már ki tudja mióta kisnyugdíjasnak számított. Azt senki nem tudta fejből megmondani ugyanis, hogy mennyit fizetett be az önkéntes nyugdíjpénztárba – hiszen mindenesként -, rendszerint minden apró, bagatell feladattal őt bizták meg az autóbuszvállalatnál, így szolgálati idejét tekintve korai éveinek számaira való általános tekintettel és mert szeretett sörözni a vállalat úgy döntött, hogy felgyorsítja az eseményeket! Így történhetett meg, hogy alig ötvenegynehány éves fejjel Klebecskó egy szép napon utoljára bögethette fel a buszgarázs udvarán a nagy gépmasinát és szállíthatta céljaik és álmaik felé az utasokat. Amikor leutóbb is beállt egy fél évre, mint közmunkafolyamatokat ellátó közalkalmazott, és ehhez egy hivatalos gyorstalpaló tanfolyamon az illtékes főnöke egy olyan dolgozatot íratott vele, amiben többek között nevetséges, gyermeteg kérdések szerepeltek, végleg elege lett:
- Drága főnök Úr! Nagyon szépen megkérem, ha tényleg komoly munkát szeretne velem végeztetni akkor ne ilyen hülyeségekkel traktáljon. Van nekem éppen elég dolgom mára, és még örülhetek, hogy luk van a hátsómon.
Fiatal, tejfelesszájú főnöke előbb meghökkent az adott válaszon, majd halványan elmosolyodott, végül elégtelent írt a dolgozatára és Klebecskónak megint csak mindent újra kellett kezdenie egészen a kályhától!
- Kedves Klebecskó! Hát miért nem kíméli már magát? – kérdezte tőle egykori szintén nyugdíjas főnöke, amikor összefutottak sebtében az egyik élelmiszer bolt parkolójában.
- Főnök Úr kérem! Egyszerűen nem bírom ki, hogy unalomig csak egy helyben maradjak! Hajt a vérem!
- Jaj, ne is mondja! Én is legszívesebben azonnal visszamennék a Volánhoz, csak az orvos rámparancsolt, hogy most már nyugodtak meg, mert különben baj lesz! Hallotta a szomorú hírt igaz?!
Ekkor döbbent meg elsőször, és dőlt össze benne egy egész világ!
- De mit történt?! – kapta fel a fejét.
- Hegedűs Tóni két hónappal ezelőtt meghalt! Szerintem már elege volt aból is, hogy mellőzik, és hogy folyvást unatkozik; infarktusa volt! Azonnal elvitte!
- Hát ez borzasztó! Mindenképpen elfogok menni a temetésre!
Klebecskó sohasem adta fel egykönnyen, hiszen gyerekkorától mindig talpaesett, karakán embernek nevelték, mégis az utóbbi időben sokszor úgy érezte magát, mint egy hasznavehetetlen kisgyerek, akivel csupán azért nem foglalkoznak, mert megváltozott és sokkalta rohanóbbá vált a nagyvilág! A feléje áradó hétköznapi közöny és flegmaság szinte minduntalan rendre kibillentette egészséges közérzetéből, és miután a világnak volt már egyéb problémája is Klebecskó fokozatosan ébredt rá önmaga hasznavehetetlenségére. A nagylányának megszületett első gyereke, és bárhogyan is igyekezett egykori szerettei szinte az összes kapcsolatot megszakították vele! Mintha egy idegen ember lett volna rokonai, családtagjai között is!
- Kedves Testvéreim! Imádkozzunk testvérünk lelki békéjért, hogy találjon megváltást odaát is! – hallatszott odabentről a női kántor hangja. – Kollegák, barátok, és családtagok jöttek el hosszú útakról, hogy mind emlékezzenek arra a hihetetlen közvetlen, baráti, emberi jóságra és kevességre, mellyel testvérünk megajándékozta őket!
Ezt követően a női kántor már nem prédikált többet; fokozott türelemmel megvárta míg a két gyászhuszárnak öltözött alkalmazott kisebbfajta ünnepélyeséggel elhelyezi a márványba vésett falba a töpörödött, kis urnát és távozik; majd őszintesége leple alatt kezet szorított a családtagokkal és részvétét fejezte ki. A kisebbfajta tömeg pedig rögvest köddé vált.
A még szinte életerős, és fiatal férfi kis urnája magányos és kiszolgáltatott látvány volt – főként azoknak, akik életében jól ismerhették!
A legtöbb gyászoló kicsinyes kíváncsiságot érzett, és folyamatosan a másikat mutsrálgatta, hogy vajon ki hogy van felöltözve és ki milyen bizsukat, kisebbfajta értékesnek aligha mondható mütyüröket visel!
Klebecskó, és régi cimborája Kiss mintha szándékosan leszakadtak volna a gyászolók gyülekezetétől, és türelmesen végigvárták a sorukat, hogy kezet foghassanak a könnyező, még mindig gyönyörűséges, fiatal özveggyel, és a kisfiúcskával.
Kabátja alól egy félig átfagyott hófehér krizantémvirágot hozott elő, és mivel a ravatalról szigorúan már minden virágot eltűntettek a teremőrök az urna helyére helyezte a megfáradt virágot, mint valami hihetetlenül különleges, és becses kincset!
Odament a gyönyörű özvegyhez, aki fekete kabátot viselt, és hihetetlen lélekerőről tett tanúbizonyságot, míg a kisírt szemű kisfiúcska görcsösen a ruhájába kapaszkodott attól való félelmében, hogy a gonosz emberek most már bánthatják, mert apukája nincs már!
- Őszinte részvétem Lilla! – szorította meg óvatosan a lehelletfinom, fázékony női kezet. – Lehajolt a kisfiúhoz, és párszor megsimogatta kis buksó fejét:
- Ismerhettem apádat, és egyike volt a nagyoknak!
Mintha szándékosan sietette volna tradicionális mozdulatait, hogy minnél előbb mehessen végre a maga dolgára; felvette sapkáját és odébb állt, hogy Kiss is leróhassa kegyeletét.
- Hát szervusz öreg harcos! De sok mindent megéltünk mi együtt! Nem igaz? Öreg fiú?! – mintha csak önmaga elé szeretne pár sort elmotyogni bízva abban, hogy az elhunyt valahol, vagy valamikor talán meghallhatja!
Kis búcsúzási jelenete hosszabbra nyúlt, mint azt szerette volna; s valami önmagát ismétlődő megrögzöttséggel folyamatosan újra és újra megismétlődött.
- Szevasz Haver! Na, mi újság?! – hallotta háta mögött az egyik régen nem látott kollegája kissé borostás hangját. Már kora reggel úgy festett, mint aki egész álló nap csak nevelt, vagy csupán csak nagyon szomjas lehetett és kelőképpen kiszáradt a gigája.
Egy rövidke, érzelmes pillanatban még nézte a virágot, amit önmaga helyzetett el, majd azonnal megforult. Volt kollegája jócskán megizzadhatott, mert zihált, és nagy haptákban szedte maga előtt a levegőt.
- Na, mi volt? Már megint elkéstem igaz-e?! – lihegte. Mintha folyamatosan valami jó mentséget keresett volna egész szánalmasra sikeredett életében, amivel könnyedén megmentheti saját bőrét.
- Igen! Ami azt illeti te mindig csak ígérgetsz, és sosem lehet rád számítani! Különben is! – gorombította le jogosan -, egy temetésről sosem szoktak ennyit késni!
- Sokat szenvedett? – kérdezte kis csend múlva.
- Állítólag fájdalomnentesen álmában halt meg!
- Még lógtam neki egy huszasssal valamikor régen, és mindig vicceltem vele, hogy majd megadom!
- Késő öreg pajtás! Inkább kezd új életet! Határozd el magad, különben ugyanez a sors vár téged is! – tette hozzá pár lépés után.
Mindketten szoktlanul indultak el a ravatalozó kriptájából, majd csendesen szétváltak megkezdett útjaik.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Novella
· Írta: Oasev
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 6
Regisztrált: 1
Kereső robot: 17
Összes: 24
Jelenlévők:
 · Senex


Page generated in 0.0372 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz