Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Nikotin

, 51 olvasás, Baráth Zoltán , 2 hozzászólás

Segélykiáltás



– Lám, csak utolért a vég, Barátom! Pedig hányszor kértelek! Hányszor figyelmeztettelek, hogy tedd le azt a büdös bagót! – mondta a férfi, aki a kórházi ágy mellett állt éppen, ahol feküdtem egy elég súlyos szív-infarktus után. Reagálni nem tudtam még, mivel alig voltam magamnál. Teletömve nyugtató szerekkel, csak a plafon felé tudtam bámulni, majdhogynem üveges szemekkel. Karomba infúziót kötöttek. Mellkasomon EKG-tapaszok. Jelen pillanatban eléggé kiszolgáltatottan, mondhatni: kipányvázva ahhoz, hogy kénytelen legyek eltűrni öreg barátom civódó hangnemét. Ő meg csak mondta a magáét.
– Bárcsak hallgattál volna rám! Még most is élhetnél vígan! – mondta ő, és szánakozó tekintettel hajolt fölém. Tekintetében valódi szomorúság tükröződött. „Te jó ég! ” – gondoltam. – „Ez már azt hiszi, meg is haltam! Na, szépen nézhetek ki! ” - Minden erőmmel azon voltam, hogy jelezzek neki- „- Még élek, baszod! ”
De valahogy nem sikerült semmi, így benyugtatózva. Ő meg folytatta:
– Szerintem, kicsit önző dolog részedről így itt hagyni ezt az árnyék-világot! Magad mögött hagyva mindenkit, akit szeretsz, és aki szeretett. Például a drága feleséged. Hatvanöt évesen még mindig virágzó ifjúságában. Legalábbis, ami a kinézetét illeti. De ne aggódj! Gondot viselek majd rá! Szerintem, az én oldalamon jobb sora lesz! Ahogy ezt már akkor is mondtam neki, vagy harminc évvel ezelőtt, amikor megismerkedtünk.
„ – Várj csak egy kicsit, barátocskám! Te meg miről hadoválsz itt össze-vissza? ” – próbáltam megszólalni, de a barátom nem vette észre, hogy még ott lennék a testemben.
- Vártam. Vártam, roppant türelmesen. Annyi éven át! De valahogy csak nem akartál megdögleni az Istennek sem! Pedig sokat tettél érte. Egyre csak szívtad, szívtad a cigarettáidat. Egyiket a másik után, lánc-dohányosként. És vígan éltél emellett. Nem történt semmi. Így gondoltam, meggyorsítom kicsit a folyamatot. És lám – lám! A cigarettáidba bele injekciózott nikotin-oldat pár nap alatt csak elérte végül a hatását. Hidd el, barátom! Mellettem jobb sora lesz! A tenyeremen fogom hordozni! Nyugodj csak bele, és távozz békében a Másvilágra. De ne hidd ám, hogy nem tudom, hogy még élsz!!! Te Rohadék! Még Mindig Az Utamba Állnál? MIÉRT NEM VAGY MÁR KÉPES MEGDÖGLENI VÉGRE???
Kiáltotta, és kikapva fejem alól a kórházi párnámat, az arcomra nyomta. Kapálóztam, rángatóztam. Kezeimmel a nővér–hívó gombját próbálván elérni. Szemeim előtt már szürke-vörös-fekete-zöld-fehér karikák táncoltak.
„ – Te jó Isten! Ez itt fog engem megölni! ” – gondoltam, és ekkor feltámadt bennem valahogy az életerő, és segítségért kiáltottam. Azt hittem, elég erős voltam hozzá, mert abban a pillanatban kicsapódott a kórterem ajtaja és megszűnt a nyomás az arcomon. Újra levegőt kaptam.
Később a feleségem elmesélte, hogy nem így történt egészen. Épp hozzám jött látogatóba, mikor meglátta közös „barátunkat”, amint a párnát az arcomra szorítja. Azonnal visszarohant a nővér-pulthoz, és riasztotta őket. Azok meg a biztonsági őrt, és végül az őr fogta le leendő gyilkosomat, amíg a rendőrség ki nem érkezett, és át nem vette, hogy aztán magukkal vigyék, hogy vádat emelhessenek ellene gyilkossági kísérletért. Hónapokba telt, mire rendesen felépültem. A cigarettát teljesen letettem. A házasságunk is teljesen megjavult. Még 15 évet éltünk ezután boldogságban. Mivel odafigyeltem a „barátom” vádló szavaira. És beláttam, hogy volt bennük igazság.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Segélykiáltás
· Kategória: Novella
· Írta: Baráth Zoltán
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11
Összes: 31
Jelenlévők:
 · Divima
 · hazugsagok
 · Thalassa
 · VDavid


Page generated in 0.0423 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz