apa mindig csendes volt.
csak fáradt, meg hitevesztett.
a reménytelennek tűnő napokon
némán átvonszolva magát
szemébe mindig beleült
a felkéklő, vörös-lila fájdalom.
rólunk mit gondolhatott,
a mai napig sem tudom –
talán csak a múltban élt;
hol ott csobogott a kis patak,
megvolt még a malom, az út,
a kis kút, a fák és a rét;
kuláklistán aztán mind elvették.
még nagyapám arca volt talán
a támasz, a biztonság –
egyfajta örökkévalóság,
mely mindig ott fénylett szívében,
kisszobája belső falán.
anyám más volt – erős, szép nő.
szépasszony – így hívták egykor,
jószívű, tetterős anyaoroszlán.
értünk mindenre képes –
megértésre nehezebben hajló.
biztonság volt és egyszerűség,
szép a holnap és kiszámítható.
csendben múltak az évek –
ötvenévesek lettek szívemben a fák.
mit megtanultam, felednem kell,
ám örökségem szép szemérem –
csendben élek és énekelek,
mint cserépdarabok között
egy maszkulin vitorlavirág.
Online látogatók:
Látogató: 88
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 106
