álmodtam az éjjel.
megálmodtam, hogy ma ébren leszek.
és azt gondoltam, hogy az ottant
áthozom a küszöbnek ezen oldalára,
hogy úgy éljen itt, ahogy én aludtam ott –
mint isten a kövekben és virágszirmokban.
azt álmodtam, hogy fákat ültetek,
olyan mindenféléket, sok szép virággal.
platán, juhar, kőris és vadgesztenye
árnyas ligeteiben jártam,
de ébredéskor megijedtem, mert
nem voltak itt – egyet sem láttam –
és feladatot kaptam odaát;
hogy alapítsak egy faiskolát,
és tanítsak itt – ha máshol már nem lehet.
hiszen nálam létező tantárgy lesz a tisztelet.
és választottam egy másik tárgyat is,
a neve ez lett: CSEND.
és megírtam a tanmenetet –
gyorsan ment, hisz egyetlen hang sem kellett hozzá.
a figyelem, a tapintat és a képzelet is nehéz tantárgy,
de az enyém a legnehezebb.
25 év után boldogság lesz tanítani
és a napokat köréjük hajlítani,
mert a fák bölcsek és csendben idejönnek –
míg mesélek, kérges gúnyában körém gyűlnek.
mikor megvénülök, ők mesélnek,
és alattuk a padban, rongyaimban én ülök majd,
mert a szeretet nevű tantárgyat egymástól fogjuk tanulni –
azt ugyanis csak később lehet bevezetni,
hisz' az előzők nélkül ott nem is lenne miről beszélni.
és még azt is láttam álmomban,
hogy tollas árnyként siklok majd a madarakkal,
sétálva a liget szélén megsimogatok minden kiskutyát.
és az iskolám felett a fellegekben isten játszik,
s hallgatja a fák halványzöld és fehér sóhaját.