Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Dunaföldvár felé

, 29 olvasás, nagyvendel , 1 hozzászólás

Ezerszín





Várossá avatásának harmincadik évfordulójára

A tavasz nyugodtan simítja a láthatárt,
mint felnövő gyermek buksiját,
ölelkeznek a Dunai fák.
A Nap lomha sugarakkal
kúszik a kopár ágon,
nyugalom árad az elmúló világon.
Titkok ösvénye ez,
tájkép amerre járok,
a Duna partját szegélyező öreg nyárfák
nyár elő lombjukat egymást átölelve egy
"kapu" ívét formázzák.
Átjáró ez, egy titkos kapun át,
amit csak azok látnak, akiket megszólítanak
a Duna parti fák..
Csak keveseknek adatik meg a megvilágosodás.
Ősrégi történeteiket takarják
azok elől kik nem beavatottak,
emberek milliói álltak itt,
nagy időknek tanúik,
s a Dunának fodros habjai
elrejtik őseink hamvait.
Fél világ urának gondolatait.
Attila Hun királyunk is
megvonatta hálóit,
a halgazdag vízen,
mert nagy a had gyomra.
Nemesen dicső csontjait,
örök homály takarja.
A fény, s a sötétség,
arany, ezüst, és a vas
hármas koporsója
mindig titok marad,
a habzón folyó éjszaka alatt.
Római sasok árnyékában
Templom előtt zsibongva,
gyűlik össze a nép,
Sok színes tóga,
tarka a kép.
Szivárvány íve feszül át,
az Iszter két partján,
Dicsőséges diadalív lehetne talán.
S császárukra koccintanak bíborszín pohárt tüzes borokkal,
A harcból megjövők ezrei,
S lovaikat itatják serényen
A hódoltságnak új,
fodrozó határvonalain,
Hol láncukat rázva bólogatnak karcsú csónakok reménylőn,
Az új limes partjainál.
Itt állították meg a Barbárok sokadalmát,
S ettől nyugatra isszák már
A kultúra édes poharából a nektárt.
A város piacán özönlik áldozni a tömeg,
Isteneinek oltárán öli a bárányt,
Bársonyvér csordul márvány csatornákon,
kőkése okán Vesta papnőjének,
Jósolja jövőjét
lapocka csontjából,
Feledve népek szenvedését,
S élvezve a szenvedélyét,
táltosok emlékének.
Gondold meg ifjú,
Téged is dologra várnak itt,
Reád is szüksége van,
e honban a hazának.
Pusztulnunk nem kell egyikőnknek sem,
Éljünk ezen ősi földön itt,
hol a bölcs folyó hömpölyög.
Ha el is bukunk talán,
Dolgunkat tenni muszáj.
Neveinket dicsőn
Kőbe vési a szobrász,
hősök bronzképe alá,
A pentelei úton
láthatjuk Cziránszky Máriát,
ahogy cizellálja szobrát.
elmúltunk mindannyian,
Márványkövön olvashatod neveinket.
Belevésték hálás maradékaink,
Kik tisztelettel gondolnak reánk.
Dicsőítenek koszorúval, s vár egy másik világ.
Szörnyű tűzkígyó fenekedik az égen,
Hirtelen, hamarvást háborúság lészen.
A nap, a hold, a csillagok, a fény ragyog,
Víziorgona dallama száll, tündököl a behódolt tájakon át,
Az ég alján szivárvány ragyog ívelve sugarát,
Színeiben pompázva, mint pogány bálvány.
S komor őrtornyok vigyázzák a megfoghatatlan
Üvegkorsónyi, törékeny provinciát.
Évszázadok múltán
emelik ki a régészek
a Dunába omlott
római korok
kőbe vésett maradékát.
Állt a Dunánál Szulejmán,
pár héttel Mohács után,
nézte vonuló hadait,
a gályák sokaságát,
vitték az ostromágyúkat
Buda vára alá,
majd hozták lefelé a zsákmányt,
Mátyás világhíres corvináját.
Fogták, s sütötték neki
olajon a keszeget,
a lusta folyó halát,
s ette kézzel papírból,
pedig fél világ császára volt.

A magasba ívelő hídnál
csókolt meg először a lány,
s tovatűnve a kéklő Dunánál
néztük a kacsák vad,
örömbe szökellő
végzetes násztáncát,
a víztükör fodrozódását,
az önzetlenség vérforralóan
csábító vágyakozását.
Virágzott a Duna
millió csókok csokra.
még tovatűnt a múzeum,
a vár kapuja és fala,
várvédők palánkja,
hősök haláltusája,
a templom tornya,
a tűztorony,
mint a város legősibb orma.
Elhalkult hódító hadak gúnyos kacaja.
Által mentünk a hídon,
hol Rákóczi Kurucai
özönlöttek át egykoron,
hogy hősi harcot vívjanak
a sarcolt Dunántúlon.
S itt a kép megszakad.
Ifjúságunk elmúlt,
miért kísért még mindig
a múlt újra meg újra?
Hiszen a sokévnyi idő
barázdát szántott homlokunkra
nem hagy nyugodni a csoda
Dunaföldvár, álmaink hona.
Titkok ösvénye vezeti őket,
Akik átjutnak a lélekhíd felett.
A tavasz nyugodtan simítja a láthatárt,
mint felnövő gyermek homlokát,
ki várja a megújulást,
ölelkeznek a dunai fák.
A Nap lomha sugarakkal
kúszik a kopár ágon
nyugalom árad az zöldülő világon.
Titkok ösvénye ez
tájkép amerre járok,
a Duna partját szegélyező öreg nyárfák
nyár eleji lombjukkal egymást átölelve egy
"kapu" ívét formázzák.
Átjáró ez, egy titkos kapun át,
hol csodálatos a világ,
amit csak azok látnak,
akiket megszólítanak
a Dunaparti fák.
Csak keveseknek adatik meg a megvilágosodás.
Kiváltságosok láthatják
a féltő fák mosolyát.
Ősrégi történeteiket takarják
azok előtt kik nem beavatottak,
emberek milliói álltak itt,
nagy időknek tanúik,
s a Dunának fodros habjai
elrejtik holtak hamvait.
A fény, s a sötétség,
örökre titok marad,
a habzón folyó éjszaka alatt.
Ifjúságom, és szerelmeim,
titkaim örökös
színtere Földvár,
rajtam kívül nincsen
aki értené ezt már.
Hideg szobor vagy....
Hűvös szelek hegedűjén
évtizedek halkuló dallama száll,
s az emlékek sora
mindvégig visszajár,
az álmok ezüstös hídján.
Majd végül utolér
a végzet alkonya,
s reánk borul a
sötétbarna éjszaka,
s vár az elmúlásnak
örökös hona.
Befogad a város,
átölel a híd,
utat nyit a síkra,
körbe fon a Duna.

Szekszárd 2019 február 26.


......
...

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Vers
· Írta: nagyvendel
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 37
Regisztrált: 10
Kereső robot: 16
Összes: 63
Jelenlévők:
 · Aevie
 · alfabata
 · aron
 · Bánfai Zsolt
 · boszorka
 · gszabo
 · marisom
 · PiaNista
 · taxus_baccata
 · Wasicu


Page generated in 0.0585 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz