Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Későbánat

, 131 olvasás, Baráth Zoltán , 4 hozzászólás

Misztikum

- Látja, uram, amott azt a hegyet? Azon van az a tengerszem, amelyet kérdezett tőlem az imént. Tudja, persze. Akkor azt is tudja, mi áll a partján?

Tudtam. Persze, hogy tudtam, hisz pont azért jöttem ide, hogy megnézzem, megvizsgáljam, mennyi az igazságtartalma annak a legendának, amely a szoborról szól a tengerszem partján. Áll magányosan, ki tudja, milyen ősi idők óta. Az újság, amelynek akkoriban dolgoztam, egy elég hitvány kis lap volt, mely mindenféle természetfeletti, ezoterikus baromságokkal foglalkozott. Ilyen Erich von Däniken-féle UFO jelenségekkel és hasonló, parasztvakító dolgokkal, amelyek fölött idős nénikék sopánkodhatnak délutáni teájuk fölött.
Kénytelen voltam elvállalni ezt a munkát, miután az előző újságtól idejekorán távozni kényszerültem. „A szükség nagy úr! ” – mondják. És sajnos tényleg így van.
Maga a szobor egy angyalt ábrázol, mely meggörnyedve ül egy sziklán, fejét két karja közé temeti, szárnyai ernyedten csüngenek a hátán. Az anyaga gránit, mely igen furcsa, mert elüt a környezetétől. A tengerszem, mely, mint tudható, vulkanikus kőzetű talajon keletkezhet gleccsernyomás hatására, és semmi köze nincs a tengerhez, mert édesvizű, mivel az a gleccser, amely kimélyítette, beleolvadt a mederbe és ott egy kis kristálytiszta tóvá alakult. Spanyolország északi csücskén helyezkedett el. Nos, a környéken elterjedt legenda szerint, ez a gránitsziklából álló angyalszobor évente egyszer sírni kezd. Ami a legfurcsább az egészben, sós víz folyik szemeiből, melyek valódi könnyeknek tűnnek. Ezért kellett most ide eljönnöm, hogy egy ilyen gyenge és bugyuta legendácskának a végére járjak gagyi lapom megbízásából. Vezetőm egy helyi paraszt. Jellegzetes figurája ennek a baszk tájnak. Birkapásztor.
Továbbhaladunk hát, miközben ő ismerteti a legendát, melyet kívülről fújok, de hagyom, mert jó hallgatni ízes tájszólását. Nyáját hátrahagyta fiára és kutyájára, mondván, nincs azokra szükség ott, és megszentségteleníteni sem lenne jó az angyalszobor területét a birkabogyóval.
- Szóval csak ül ott az a szobor és sír. Minden évben ugyanazon a napon, majdhogynem ugyanabban az órában potyogtatni kezdi könnyeit. Ezt egy teljes huszonnégy órán keresztül teszi, míg a körülötte lévő talajba barázdát nem húz a tengerszemig, melybe lehull, és azzal elkeveredik. Aztán megszűnik a könnyezés egy újabb évre. Szívfacsaróan szomorú látvány, annyi bizonyos, mert eddig még akárki látta, mind vele sírt. Erre én vagyok az élő tanú. Jártam ott már nemegyszer, de nem szívesen megyek oda, és azt hiszem, pont ön az utolsó, akit most odakísérek. Annyira furcsa érzés keríti az embert hatalmába, amikor ez épp történik, vagyis, amikor az angyal könnyezni kezd, hogy muszáj az embernek a szoborral együtt bánkódnia! De hát, győződjön meg róla saját maga! Végül is ezért jött ide, nem?

Gyalogoltunk közben a hegynek fölfelé, egy nem túlmeredek, de azért enyhén izzasztó kaptatón a hegy oldalában. Hűvös, áprilisi szél fújt, mely vékony, tavaszi kabátom alá beférkőzött és megreszkettette bőrömet. Miguel, mert ez volt kísérőm neve, egyáltalán nem látszott fázni. Pedig ő sem volt túlöltözve. Csak egy vastag ing, vászonnadrág és egy ujjatlan, bárányszőrrel bélelt bekecs volt rajta, fején pedig az elmaradhatatlan baszk sapka.
- Nos, kérem, itt volnánk! – mondta, mikor odaértünk a helyszínre.
A látvány lenyűgöző volt. A hegy tetejéről elég messze el lehetett látni. Csalóka, erőtlen napfényben fürdött a környező táj. Előttünk pedig ott terpeszkedett a tengerszem, csodás, tiszta vízzel. Mellette ott állt, pontosabban, ahogy már említettem, ült görnyedten a síró angyal szobra. Jóval nagyobb volt, mint amit elképzeltem. Teljesen elképedtem. Még így ülve is jócskán fölénk tornyosult.
- Egyesek azt mondják, a levegő páratartalma az oka. Mármint, hogy könnyezik a szobor. De kérdem én, ön milyennek érzi itt a levegőt? Ugye, cseppet sem párás? Inkább száraz. Szóval ez szerintem badar ötlet. Én viszont most itt hagyom önt. Vissza kell mennem a nyájhoz, mer’ a gyerek fiatal még és szertelen. Meg amúgy sincsen kedvem szomorkodni épp. Az utat már ismeri. Visszafelé sem más, mint ide. Minden jót! – mondta Miguel, a kísérőm, kezet ráztunk, és elballagott. Útközben megállt, és visszafordulva odakiáltott még:
- A szobor körülbelül húsz perc múlva kezd el könnyezni. Aztán ne ijedjen meg tőle! Ártalmatlan, bármily félelmetesnek tűnik is!
Bólintottam. Miért ijednék meg egy gyengécske mítosztól? Miguel alakja eltűnt a távolban. Én pedig leültem egy sziklára, szemben az angyal szobrával, és vártam.

Valóban nem kellett sokáig várnom. Egyszerre szomorúan suttogó hang töltötte meg elmémet. Csodálkozva észleltem meg magamon e jelenséget. Először életemben most valóban megtapasztaltam valami fölöttem álló dolgot, mely túlmutat mindenen, ami természetes volt számomra eddig. Letörtség és teljes elkeseredés uralkodott el érzelmeim fölött. És mintha szavakat hallottam volna!
- KÉSŐBÁNAT! MÁR KÉSŐ! NINCS REMÉNY! NEM JUTHATOK VISSZA! URAM! Ó, URAM! MIÉRT IS NEM HALLGATTAM RÁD! MIÉRT KELLETT A BUKOTTAK KÖZÉ ÁLLNOM? MIÉRT VOLTAM ILY VAK, ÉS LÁZADÓSZELLEMŰ, HOGY NEM LÁTTAM MEG VÉGTELEN JÓSÁGOD ÉS ELVAKÍTOTT A FÉNYHOZÓNAK EREJE ÉS OSTOBASÁGA?

Felnéztem, és megláttam, hogy az angyal valóban sír. A végtelen bánat, az örök megbánás könnyei hullottak szeméből. És én vele sírtam átérezve azt, amit ő is érzett most. Mert az angyal szobra életre kelt. Vagy csak én láttam úgy könnyeim prizmáján keresztül? Hallucináltam volna? Megesküdnék, hogy láttam, ahogy megrezdül hatalmas válla a fojtott zokogástól. Nem sokáig bírtam elviselni bánatának súlyát. Szabályosan el kellett menekülnöm onnan. Teljesen felkavarodott bennem minden. Az ő bánatába belevegyült a sajátom is, mivel számos rossz döntést hoztam már én is eddigi életemben. Amit biztosan tudtam jelenleg, az az volt, hogy otthagyom ezt a szennylapot, és keresek valami tisztességes munkát, még ha nem is újságíróként, de akár fizikai munkásként is! Legalább életem hátralévő részében őszintén és semmit sem megbánva akartam élni. És így is tettem. Hogy a szoborral mi történt a továbbiakban, nem tudom. Nem volt bátorságom visszamenni. Épp elég volt az, amit akkor átéltem mellette. A róla tervezett cikket soha nem küldtem el a lapnak, mivel meg sem írtam soha. Próbáltam én, de nem jöttek tollamra a megfelelő szavak. Így aztán hagytam, és most őszintén, tisztán és nyugodtan élek egy macska társaságában, mint favágó, egy kanadai erdőben.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: Baráth Zoltán
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 6
Regisztrált: 0
Kereső robot: 9
Összes: 15

Page generated in 0.0387 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz