Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Des meséje

, 53 olvasás, Destiny , 16 hozzászólás

Ezek vagyunk

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis nevenincs ország, és annak határán éldegélt egy kertész. Meghitt kis tanyácskáján művelgette a földet, zöldséget, gyümölcsöt termelt, és még virágokat is nevelgetett csak úgy, a saját gyönyörűségére.

Övé volt az utolsó, kis föld, a jelképes határon túl már csak kopár sziklák kapaszkodtak egyre magasabbra, hogy végül heggyé álljanak össze. Szerette a földjét, a munkáját, és esténként szeretett a virágai között ücsörögni a verandán. Egyik alkalommal, ahogy bámészkodott, meglátott egy magányos fát az egyik kopár sziklán. Meglepődött, hogy eddig nem vette észre, és arra gondolt, jó szívós lehet, hogy meg tudott kapaszkodni, sőt, nőni ott, ahol még fűszál sincs.

Ahhoz túl messze volt, hogy meg tudja állapítani, miféle fa lehet, de abban biztos volt, hogy számára ismeretlen. Munka és pihenés közben egyre többször tévedt oda a tekintete, anélkül, hogy szándékos lett volna. Hol élvezettel, hol morogva tette a dolgát, attól függően, hogy jó termése volt, vagy épp egy késő tavaszi fagy elvitte a termés felét.

Bezzeg a fa, ott a kopár sziklán dacolt mindennel, tavasszal virágba borult, nyáron piroslott, sárgállott rajta valamiféle termés. Kibírt kemény telet, forró nyarat, mindegy volt, hogy sok az eső vagy kevés, erőtől duzzadva, szilárdan állt a helyén. Egyre többször figyelte a távoli fát, és egyre jobban vonzotta. Elképzelte mézédes gyümölcsét, irigyelte, hogy létrázás, hát- és derékfájás nélkül is dúsabb, szebb mint az ő pátyolgatott, gondozgatott teremtményei. Már a saját gyümölcse sem volt olyan édes a szájában, a zöldség sem roppant úgy, mint régen.

Egy fagyos, szeles tavasz után, mikor úgy érezte, hogy kertje nem hálálja meg a sok befektetett munkát, elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, felmászik ahhoz a csodafához, minden nap jóllakik a terméséből, árnyékában pedig végre kipiheni magát, akár egész nyáron át.

Egy késő tavaszi reggel elindult, óvatosan átlépve a jelképes határt, felnézett a meredek, csupasz sziklákra és elszántan mászni kezdett. Keze, lába alig talált kapaszkodót, sokszor csúszott meg, de nem állíthatta meg semmi. Majdnem egész nap araszolt felfelé, kezei már sebesek voltak, lábai remegtek a megerőltetéstől, míg végre felért a fához, és fáradtan csuklott össze a tövénél. Kifújta magát, büszke és boldog mosollyal tekintett fel a lombkoronára. Csábosan kínálták magukat a sárga, piros termések, igaz, hogy hegyes tüskéktől hemzsegtek az ágak. Nem törődve a szórásokkal, karmolásokkal végre leszakított egyet, megtörölgette, és élvezettel beleharapott.

A gyümölcsnek (ha egyáltalán az volt) förtelmes íze volt. Egyszerre volt keserű és savanyú, a lé marta, égette a nyelvét, a torkát, hólyagosra marta a kezét. Döbbenten és csalódottan hajította messzire, majd elepedt egy kancsó vízért, amivel kimoshatta volna szájából az ízt, lemoshatta volna bőréről még az emlékét is.

Lassan ocsúdott fel, hangosan szidta magát, bűnbánóan kereste tekintetével a saját kertecskéjét. Hangosan jajdult fel a látványtól. Míg ő mindent kockára téve mászott fel a sziklán, a jelképes határ mentén magas kerítést húztak fel.

Ráborult a hideg este, fogvacogva próbált aludni a fa tövénél, és azon törte a fejét, hogy juthatna vissza...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: Destiny
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 40
Regisztrált: 9
Kereső robot: 22
Összes: 71
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Gál András Andor
 · GoldDrag
 · Kavics
 · Kyramoon
 · Magyar Anita
 · marisom
 · Nftti
 · zitaolah


Page generated in 0.2065 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz