Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahol a nap mindig korábban kel - 9. rész

, 297 olvasás, Sutyi , 8 hozzászólás

Ezerszín

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. ”

(Weöres Sándor: A teljesség felé)  

A tenger megbabonázta. Ez volt az első találkozása a nagy vízzel, s ez a végeláthatatlan, emberi szemnek befoghatatlan kékség az alföldi rónára emlékeztette. Holott ott a legnagyobb víz, egy, a faluhoz közeli tanya melletti szikes tó volt. Mit tó! Inkább egy nagyobbacska pocsolya! Libalegeltetés közben gyakran bóklásztak arrafelé.
A tó vize a mocsári növényzettől szinte teljesen fekete volt. Abban ugyan nem fürösztötte meg az arcát sosem a nap, sőt még a nád és káka is árnyékot vetett rá! Furcsamódon, mégis akadtak élőlények, akiknek ez a közeg volt az életterük. Sok-sok apró rák, csibor, búvárpoloska, vízibolha. Egyszer, kíváncsiságból a lábukat is belelógatták a vízbe, de pár perc múlva rémülten kapták vissza, s próbáltak minél gyorsabban szabadulni a rátapadt piócáktól.

A szigeten töltött két hét visszatalálás volt a természethez. Az itteni dús vegetáció egészen más volt, mint otthon az Alföldön. Neki a fa a falu utcáit szegélyező magasba nyúló jegenye volt – melynek gyerekként csak a hosszú törzsét láthatta, hiszen az égre törő csúcsos lombkorona levelei elérhetetlen magasságban zöldelltek – vagy a tanyákat körülölelő akácfák, ahonnan kora nyáridőben bódító akácvirág illatot hozott a szél.

Ámulattal nézte az esőerdők párába burkolt többszintes fáit, melyek úgy borultak össze, hogy csak néhol szűrődött át rajtuk egy-egy fénysugár, s melyeken néhol mázsás fürtökben lógtak az égővörös, valaha nyílméregként használt bogyók. A talaj közelében megbúvó bambuszok és a páfrányok között pedig ezerszínű hibiszkuszok nyíltak. Nehéz volt a gyaloglás a fullasztóan páratelt levegőben, hegymenetben, gyakran az óriás fák terebélyes, felszíni gyökereiben botladozva. Néhol csak a fákra tekeredő liánokban kapaszkodhattak. Az út végén pedig, már látványnak is üdítően hatott a hegyoromról leomló vízzuhatag, mely a hegy lábánál patakká szelídült, s melynek kristálytiszta vizében megpacskolhatták felhevült arcukat.

De a szívének legkedvesebb mégis az utolsó helyszín volt, melyet meglátogattak. Egy tengerparti szakasz, melyet a Világ Végének neveznek, s ahol a tengerbe potyogtatott hatalmas sziklák megtörik a hullámokat, s morajuk visszaidézi a baljós időket, melyekről a legenda szól:
„A dagály idején vízbe merülő kövek a kínai birodalom számára a világ végét jelentették. A legenda szerint az Ég ezzel süllyesztette el azokat a kalózhajókat, amelyek elrabolták a halászokat. 1733-ban a helyi kormányzó két feliratot vésetett bele a kövekbe. Az egyik az „Ég pereme” a másik a „Tenger csücske”, ami nagyjából annyit jelenthet, hogy megérkeztünk oda, ahol a világ vége kezdődik, ahol lelógathatjuk a lábunkat a semmibe. "

Késő délután volt, mire a visszaértek a városba. Mint mindig, most is megdöbbentette a sűrűn hömpölygő embertömeg az utcákon. Itt szinte érinthető volt a szegénység. Ez volt Ázsia másik arca, vagy az igazi arca? Igaz, sorra épültek a hatalmas plázák – melyekben minden luxuscikk megtalálható volt – de hátsó kijáratuktól néhány méterre ott húzódtak az utcára nyitottan a három oldalú bódék, melyek egész belseje, mint kirakat tárult a járókelők szeme elé. Egyikben mindenféle bazárárút árultak, a másikban háztartási cikkeket – az olcsó műanyag partvistól a klímáig – de volt olyan is, ahol a plázában vásárolt ruhaneműt a helyszínen méretre igazították.
Az utolsó közös napjukon Jinsong egy igazi autentikus kínai étterembe hívta meg őket vacsorázni. Hálás volt a kínai férfinak, hiszen nélküle nem ismerhette volna meg a valódi Kínát. Tudatában volt annak, hogy egy ország milyenségére akkor érezhet rá, ha elhagyva a biztonságot nyújtó szállodát, s elvegyül a helyi lakosok között. Ha kilátogat a helyi piacra alkudni, ha busszal utazik, ha beül egy kifőzdébe, s ha másként nem, hát kézzel-lábbal mutogatva szóba elegyedik az emberekkel. Akkor egy idő után ráébredhet, hogy az emberek a világon mindenhol hasonlóak. Ekkor, csakis ekkor szűnhet meg benne az idegenség, melyet a másságtól való félelem szül.
A nap már lebukóban volt, amikor beléptek a kerthelyiségbe, de a fullasztó hőség egy pillanatra sem szünetelt. Az amúgy is magas páratartalmat csak növelte, hogy a padlót nyitás előtt felmoshatták, s a töredezett beton réseiben – néhol gödreiben – megült a víz. A terem zsúfoltnak hatott. A nem túl elegáns műanyag – terítő nélküli – asztalok a rózsaszín műanyag karosszékekkel szinte egymásba értek.
Amint helyet foglaltak, Jinsong a pincérnő nyomában elindult kiválasztani a vacsora „nyersanyagait”. Tanulva az előző esetből, most nem kíváncsiskodott. Elfogadta, hogy egy kínainak az a friss hús, melyet ő maga választ ki az élő állatok közül.
Rövid idő múltán a különféle étkek szinte beterítették az asztalt. Akkor még nem igazán volt fogalma arról, hogy mi micsoda, ugyanis Kínában az a szokás, hogy a húsokat,
szőröstől-bőröstől, csontostól, porcogóstól, a felismerhetetlenségig feldarabolják, megpárolják, általában zöldségekkel, tésztával keverik, majd valamilyen fűszeres szósszal nyakon öntik. Így ezek nem nagyon voltak bizalomgerjesztőek számára. Emlékeztették a hot-pot étteremben felszolgált szürke, rücskös bőrű, kidülledt szemű békára. Azt evett tehát, amit felismert, például kagylót, osztrigát, melyeket a héjukban tálaltak, és garnéla rákot. Az asztal közepén egy hatalmas homár terpeszkedett félbevágva, mintegy illusztrálva, hogy itt ma „Ő” a főfogás. Megfigyelte, hogy sem Yin, sem Jinsong nem nyúltak addig az ételhez, amíg ők ettek belőle, vagyis a maradékot ették. A homárnak biztosan borsos ára lehetett, így megtisztelő volt, hogy a kínai férfi mosolyogva elé tolta, s hogy evésre biztassa letörte a rák lábát s nagy vehemenciával szopogatta, szívogatta belőle a velőt, majd a félig megrágott maradékot csak úgy maga élé dobta az asztalra. Szalvétaként egy WC papír tekercs szolgált, s használat után az asztal alá dobták.
Már nem botránkozott meg ezen, elfogadta, hogy ez is a kínai kultúra része.
A vacsora alatti beszélgetésből kiderült, hogy Jinsong már készpénznek vette, hogy hamarosan kiköltöznek Kínába, s kollégák lesznek, ezért felajánlotta Kantonban lévő, újonnan épült, lakótelepi lakását, hogy abban lakjanak, még bérleti díjat sem kért érte.
Hazafelé a taxiban Gábor átölelte:
– Remélem, Nóra, jól érezted magad, s sikerült eldöntened, hogy kiköltözöl-e velem Kínába? Szeretlek, és szeretném ha közös életünk itt folytatódna.
Nóra bár tudta, hogy senki nem ért egy kukkot sem abból amit ketten beszélnek, mégsem szólalt meg, hanem válaszként egy forró csókot nyomott a férfi szájára.

Másnap, a kora reggeli órákban a bőröndjeik útra készen álltak a szoba sarkában, de tudta, hogy mielőtt elutazik, még meg kell keresnie valakit.
A szálloda mögötti aszfaltút környéke, a korai idő ellenére kezdett benépesülni.
A vízhez közeli kókuszpálmák árnyékában, szokás szerint, néhány vad motoros férfi ácsorgott. Csoportba verődve hangoskodtak, de félszemmel a kijáratot lesték, hátha az újdonsült vendégek között akad, akit nem riaszt el a kaland, hogy a tákolt oldalkocsi utasaként, a minden közlekedési szabályt felrúgó motorossal beszáguldjon a közeli városba.
A szálloda közvetlen tőszomszédságában, a füves térségen csak pár nő ődöngött. Körülöttük lurkók szaladgáltak, maszatosan, pamuttrikóban és kis gatyában, mely hátul a fenék részen nyitott volt, s melyből időnként ki-kivillant csupasz hátsójuk.

Szemével lázasan kutatta az arcokat, kereste a kínai asszony ismerős vonásait. A szállodai találkozásuk óta nem látta, de most, még egyszer látni akarta, talán, hogy tudja, jól van-e? A szíve nagyot dobbant, amikor az asszonyt közeledni látta a távolban. Lassan, imbolyogva mozgott. Fején az elmaradhatatlan rizsszalmakalappal, görbe hátán, a kiálló csontos vállmederben támaszkodó hosszú rúddal, melynek végein egy-egy háncskosár billegett.
Kikerülve a többieket, az aszfaltúton elindult az asszony felé. Megfordult a fejében, hogy mindennek semmi értelme, hiszen beszélgetni nem tudnak, és a nő talán nem is emlékszik rá. De tévedett! Az asszony is észrevette őt, s félszegen elmosolyodott. Hétrét görnyedve átemelte a fején a rudat, s letette a fűre. Pár pillanatig zavartan álltak egymással szemben, majd az asszony lehajolt, s a háncskosárból kivett egy napsárgára érett mangót, s felé nyújtotta.
Ahogy felemelte a fejét és ránézett, mandulavágású szemei a tűző napfénytől pici résnyire húzódtak. Így nem láthatta összevillanni a tekintetüket, de amint az asszony a tenyerébe tette a gyümölcsöt, az ujjai lágyan, alig észrevehetően, végigsimították az övéit.
Abban a pillanatban megértette, hogy az érzések, bárhol is legyen a világon, szavak nélkül is kifejezhetők.

Rohanó életében nem nagyon volt ideje a pillanatok megélésére. Az utóbbi időkben gyakran azt érezte, mintha a szavak is kiüresedtek volna, vagy csak egyszerűen a civilizált ember megtanult viselkedni, hogy eltitkolja valódi érzelmeit. Az is lehet, hogy olyan életszakaszához érkezett amikor a „belső én” fontosabbá vált, mint a külvilág, s ez az utazás éppen jókor jött ahhoz, hogy visszataláljon a „belső hanghoz”, s hogy megérezzen valamit a lélek halhatatlanságából. Megértette, hogy a Halál nem az Élet ellentéte, egyik sem létezik a másik nélkül.

Nem félt már a változástól.
Lélekben elindult a képzeletbeli lajtorján.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 60
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 85
Jelenlévők:
 · Francesca


Page generated in 0.1157 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz