És rejtegetted tovább
akvarellbe hazugságaid.
Kiszáradtak.
Cserepei mögül tört ki a mennyezet.
Skarlátjaidba kapaszkodok,
hogy tengelye legyél képzeletemnek.
Megint félkegyelmű az április,
Szinte már június.
Bólogató májusfa lennék köztük
hosszú, matuzsálem karokkal.
Tavaszi niszán tiltott gyümölcse,
apokrif végzet a zivatarban,
bár ez lennél.
Összetört pecséthatosban
az ép hetedik.
A világot forrasztó viasz vagy
a hívogató stigmákban.
Ostoba köszvény az oldalamon.
Sóhajod átjár, mint aszályos szél sebem.
Mondd, ne pillantson vissza rám
Krisztus a Golgotán.
Összeomlok a világért, ha
kettőnkért porba hullhat
a hetedik pecsét.
Csak vázlatokat rajzol a vízfesték,
de ne félj: a viasszal a tragikus vég
rabult ejt majd, ahogy elég az emberiség.
S az Új Paradicsom elsőszülöttjeiként
végezzük próféciánk: „Boldogan élt... ”