Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Születésnap

, 56 olvasás, P.Palffy_Julianna , 13 hozzászólás

Ezerszín

Amikor a Beatles – Lennon-McCartney – megírta, és elénekelte a „When I'm Sixty-Four” című számát, jókat nevetgéltünk rajta, hogy hol van az még..., fényévekre vagyunk tőle! Persze velük együtt danolásztuk ezt is, és a többi dalt is, egymásnak adogattuk a szalagos magnón készült felvételeket másolásra, táncoltunk rá az iskolai táncórákon, tavasztól késő őszig pedig nyitott ablaknál bömböltettük a zenéjüket ki a világba, éppen hogy nem verte le a vakolatot a hangerő.
A „fényévek” nem is olyan sok, mintha szempillantás lett volna csak, és most az én ablakomon settenkedik be lábujjhegyen, némán a hatvannegyedik, hajnali fénynyalábokon.

A fentieket előszónak szánom, bevezetésül egy sokkal fájdalmasabb részhez. Születésnapom van. Amikor ezeket a sorokat írom, a második részt már papírra vetettem otthon, még egy héttel ezelőtt, a szülői ház nappalijában. Akkor, és ott tudatosult bennem véglegesen, hogy a „tovább” már nélkülük, a szüleim nélkül folytatódik.

Nézem a redőny szabadon hagyott csíkjain átszűrődő fények játékát, és mint eddig minden nap, azt szeretném, ha a telefon megcsörrenne. Bűvölöm a készüléket, de ennél némább nem is lehetne. Vannak szép, és megnyugtató csöndek, és van a szívünkre nehezedő, fájdalmas, hang nélküli csendesség. Itt és most, csendesség uralkodik.

A leírt szavak enyhítenek gyötrelmes gondolataimon, és valahol fejben, szívben is tudom, a telefon megszólal majd nemsokára. Benne az unokám legédesebb hangján érkező jókívánság lesz, a „Boldog születésnapot Mamáj! ” Múlt és jövő kapcsolata egyben a folytatás is.

* * *

Hetek óta nehéz. Nem tudom feldolgozni Anyu hiányát. Mintha meghalt volna bennem valami, amit hiába próbálok élesztgeni, nem megy. Még nem. Rendezgetem a hivatalos iratokat, téblábolok a házban, egyik szobából ki, másik szobába be. A falakon ott van az egész életük, Anyu tizenhat éves korában, egy fényképről készült festményen, gyönyörű, kék szemű, szőke lányként, a családunk, szülők és gyerekek, ők ketten Apuval az ötvenedik házassági évfordulójukon mosolygós párként, a négy unoka egészen apró koruktól, és ott vannak a fotók már a dédunokákról is.

Kezdem leszedegetni a képeket, mert amiből egy van, abból másolat kell, legyen mindkét családnak, öcséméknek és nekünk is örökül. Nagy táskába rakom őket, óvatosan törülközőkbe tekerve a kereteket is védőn, aztán meglátva az üres falakat, kiszakad belőlem a sírás, és visszateszem a helyükre őket, mert hihetetlenül üres, és lélektelen lett a szoba nélkülük.
Állandóan ígérgettük, hogy összeülünk, és átnézzük a több száz fényképet. Apu szeretett mindent megörökíteni, ő gyűjtötte nekünk is az emlékeket. Rengeteg üres album van, csak arra várnak, hogy tovább őrizhessék – innentől már időrendben – a múltunkat.

Most itt ülök dobozok és képek között, teljesen elmerülök bennük. Fekete-fehér fotók születésem előttről, majd későbbiek, az öcsém születése utáni időkről is. Apuról, és a családjáról több a kép, Anyuékról alig, mert a negyvennégyes hatvani bombázáskor telitalálatot kapott a házuk, és mindenük odaveszett. Igazi kincs egy-egy igazolványkép az anyai nagyszüleimről, a testvérekről.

Nézegetem a borítékokba rendszerezett emlékeket, és alig hiszek a szememnek, de egyévesen simán összetéveszthető vagyok a gyerekeim, fiam és lányom, és az unokám hasonló korban készült felvételeivel. Mintha klónoztak volna bennünket. Potyognak a könnyeim, miközben boldoggá tesz a hasonlóság. Jó érzés.

Rengeteg közös kép van a családról, a világ különböző tájairól, ahol együtt, vagy külön-külön is megfordultunk. Mégis azután kutatok, hogy legalább egy fotót találjak, ahol Anyuval csak ketten vagyunk, mert ezt szeretném a legjobban most. Mert születésnapom lesz. Az első, amikor reggel fél hétkor nem az övé az első hívás, ahogy eddig minden alkalommal, a világ másik végéről is, akár Kínából is. Mindig az ő hangjára ébredtem. Sokszor volt közöttünk több ezer kilométer távolság, de ez nem jelentett akadályt. Áthidaltuk. Most nincsenek hidak. Nincs, nem lesz hívás. Tőle nem.
Keresem őt magamban, keresem a hangját, a mosolyát, kezének érintését, keresem őt mindenhol, és mindenben, egy cseppnyi harmatban, egy felhő csücskében, árnyban és fényben, mert hinni akarom, hogy valahol itt van, lát, figyel, vigyáz rám. Kell az a kép!

„Felnőttél, már nem vagy gyerek. Ez az élet rendje. ” Rideg és kegyetlen mondatok, árvábbnál árvábbnak érzem magam miattuk. Legbelül tudom, hogy így van, de a fejem és a szívem nincs összehangolva, az érzéseim, a fájdalmam felülírják a realitást. Többek között, ezért nem fogom soha ezeket a mondatokat másnak vigasztalásul mondani, mert ez az, ami biztosan nem vigasztal. Engem porig sújtott minden alkalommal. Ami egyértelmű, és fájdalommal teli seb, arra nem kell sót hinteni.

Még mindig képeket nézegetek, amikor rátalálok! Ketten vagyunk rajta, virágcsokorral a kezünkben. Anyák napján. Régi kép, még Rígában készült. Gyönyörű nap volt, étteremben ebédeltünk, majd óriásit sétáltunk az óváros legszebb utcáiban. Hihetetlen, hogy egyetlen fénykép mennyi mindent képes előhozni, mert érzem a napsütés melegét, de még a parkokba kiültetett virágok illatát is. Bizsereg bennem az a régi vidámság, felidézem magamban az együtt töltött idő minden pillanatát. Rengeteget nevettünk, mert minden ami új, és érdekes, arra Anyu vevő volt, Apu inkább a biztosra ment. Azért sikerült megszerettetni velük a füstölt csirkét, a rígai salátát, vagy a savanyított fokhagymaszárat, és rajongói lettek ők is – ahogy mi a mai napig – a város hatalmas piacának. Képesek voltunk órákat sétálni, vásárolni, és kóstolgatni a lépten-nyomon kínálgató árusok portékáit a tejes, a húsos, a süteményes, a savanyúságos, a zöldséges és fűszeres pavilonokban. Villognak a képek a fejemben, egyik emlék hozza a másikat.
Végül visszateszek mindent a helyére, rendezgetni, válogatni majd később fogunk, ha együtt leszünk mindannyian, öcsémék és mi, unokákkal, dédunokákkal.

Különleges ereje van az emlékezésnek. Már nem sírok, felszáradtak a könnyeim, hiszem, érzem, megérkezik majd Anyum szülinapi üzenete is. Talán a vágyott, megtalált képpel meg is kaptam.
Már velem van.

”Anyám nevetése repül a szélben,
– aranyszállal hímzett kis pántlika –
keserű búbánatok ellen a szívemre,
ma is szelíd szeretettel kötött masnija. ”

(Anyám nevetése repül a szélben – részlet)
ppj

Song from a Secret Garden

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: P.Palffy_Julianna
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 51
Regisztrált: 12
Kereső robot: 22
Összes: 85
Jelenlévők:
 · aron
 · bbbbb
 · Csontos
 · Divima
 · Gál András Andor
 · GoldDrag
 · Horváth István
 · Ifjabb_Tok
 · Kavics
 · kismeszoly
 · marisom
 · Nftti


Page generated in 0.2195 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz