Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Szürreália

, 467 olvasás, Baráth Zoltán , 7 hozzászólás

Misztikum

Egyáltalán nem volt ismerős számára a környék, ahol leszállt a buszról. Sosem járt még a városnak ebben a kerületében, ám ez nem volt szokatlan, mások sem jártak, ebben biztos volt. Ki jön ki ide és miért? Ő. Neki most ide kellett jönnie. Ámbátor ő se jött volna, ha nem ide hívta volna az a cím, amely az újságban meg volt hirdetve. A lányát akarta meglepni a születésnapjára. Fajtiszta, törzskönyvezett, brit kékszőrű macskakölyköt kínáltak potom pénzért.
Így most itt volt. Kora őszi, kellemes, napsütötte délután, három órával múlt dél. Amikor felhívta a megadott számot, egy idősebb, szinte teljesen süket hölgy vette fel a telefont. Kicsit sok időbe telt megértetni vele, mit is szeretne. Aztán mikor végre sikerült, kapott egy útbaigazítást és egy időpontot, ami délután fél négyre szólt. Utánanézett, melyik járat megy a cím felé, és elindult. És most itt van. Enyhén tanácstalanul nézett szét, merre is induljon. Elővette okos-telefonját, hogy megnézze a benne elmentett útvonalat. Ám a telefon pittyegni kezdett, majd elsötétült. Elfelejtette feltölteni. Na, szép! Az utca nevére és a házszámra emlékezett, gondolta, majd megkérdezi valakitől, aki arra sétál. De kihalt volt az utca. Egy teremtett lelket sem látott. Valamerre csak el kellett indulnia, az idő nem állt meg. Ráadásul így, hogy lemerült a telefonja, meg se nézheti, hány óra is lehet. Elindult hát a hosszú, széles utcán. Jó darabig nem voltak házak. Egy végtelennek tűnő távolságba elhúzódó kőkerítés mellett sétált, tekintetével keresve legalább egy leágazó utcát. A másik oldalon ugyanúgy kőkerítés futott végig. Megállt, megfordult. Visszasétált a buszmegállóhoz, mely nem állt másból, mint egy táblából és a kibetonozott járdaszegélyből. Menetrend nem volt a táblán. Elindult lassan a másik irányba. Arra is csak a kőkerítés húzódott mindkét oldalon. Ismét megállt. Enyhén kezdte frusztrálni a helyzet. Összezavarodott. Most akkor melyik irányba is indult a buszmegállótól? Elfelé, vagy vissza? Izzadt is. Melegen sütött az októberi nap. Levette a zakóját, ingujjait felgyűrte, nyakkendőjét meglazította kissé. Levette szemüvegét, verejtékes arcát megtörölte a vászonzsebkendővel, amelyet nadrágzsebéből húzott elő. Miután ezzel végzett, visszatett mindent a helyére, a zsebkendőt a zsebébe, szemüvegét az orrára, és indult tovább. Aktatáskája a kezében himbálózott lépteinek ütemére. Végre elért egy keresztutcát. A kőkerítés befordult balra, ő követte. Aztán a kerítés megszakadt és egy ház, egy igazi ház folytatta a sort az utcában. Felnézett, utcanév-táblát keresett. „Rezeda utca”. Az is valami virágnevű volt, amit ő keresett. Jaj, nehogy elfelejtse már! Mi volt az? Mi is volt? „Kőrisfa utca 43/b. ” Ismételgette magában monotonon. Közben haladt tovább a házak oldalán. A járdaszélen csenevész fák küzdöttek az életben maradásért. Árnyékot ugyan nem adtak, de most, hogy elfordult egy más irányba, nem is volt rá szükség. Az utca maga, maguk a házak adták az enyhet adó árnyékot. Ismét egy keresztutcához ért. „Pipiske utca”, állt a táblán, de volt ott egy kis kereszteződés is, ahol viszont mintha más név állt volna a táblán. Be kellene csöngetni valahová megkérdezni! A kis előudvar egy zöldre festett, erősen elrozsdásodott vaskerítés mögött húzódott röviden. Közvetlenül mögötte pedig a ház homlokzata. Közönséges homlokzat, krétafehérre festve, rajta két nagyobb zsalus ablak, azok mustársárga színűek, és most be voltak hajtva. Kereste a csengőt, nem találta sehol. Bekiabált az udvarra:
- Halló! Van itthon valaki?
Süket csend. Nem tudott mit kezdeni ezzel. Be mégse mászhat! Amit tudott, megtett. Egyébként nagyjából az összes többi ház szinte ugyanilyen kinézetű volt, némi eltéréssel itt-ott. Inkább átballagott a kereszteződésen, hogy megnézze, ott mi van kiírva. Ahogy meglátta az utcatáblát, megörült. „Kőrisfa utca”. Nagy örömmel fordult be, és már csak a házszámokat nézte. Közben megfogalmazta magában, mit fog felhozni mentségül, mert szinte teljesen biztos volt abban, hogy jócskán túllépte a megadott időpontot. Az utcát fekvése miatt a nap most ismét telibe sütötte. Sugarainak dőlésszöge viszont már arra engedett következtetni, jócskán eltelt az idő, nemsokára este lesz. Közben ő odaért a 43/b házszámhoz. Itt volt csengő a kapu oldalán, így becsengetett. Többször is megnyomta, mivel eszébe jutott, hogy nagyot hall a néni. De nem a néni jött végül ajtót nyitni. Egy testes, borotválatlan, középkorú férfi jött ki a verandára, és indult a kapu felé. Úgy tűnt, nem igen örül a zavarásnak. Erőteljesen átizzadt, ujjatlan póló feszült hájas pocakjára, lábán rövidszárú, fekete farmer és vietnámi papucs.
- Ki maga? Mit akar? – hangja is elég nyers volt.
- Elnézést én a macskáért jöttem volna!
- Miféle macska? Itt nincs macska!
- Egy idősebb hölggyel beszéltem meg időpontot fél négyre, csak kicsit elkeveredtem, mivel nem jártam még errefelé. Ez a Kőrisfa utca 43/b, nem igaz?
- Nem. Maga nem kicsit keveredett el! Ez Körtefa utca. – mondta most már kicsit szelídebben a férfi. Úgy tűnt, megszánta őt, mert folytatta. – Vissza tetszik menni a buszmegállóig, és a másik irányba indul. Végigmegy a kerítés mellett aztán ott lesz balra a Tulipán utca, és abból nyílik a Kőrisfa.
- Nagyon köszönöm! Elnézést a zavarásért!
- Ugyan, nem tesz semmit! Úgyis ideje volt felkelnem. Készülnöm kell az éjszakai műszakra. Viszlát!
- Viszlát! - mondta ő, és elhordta saját magát mindennek, ami csak eszébe jutott. Mindig az első megérzés a jó! Nem kellett volna megfordulnia, vissza a buszmegálló felé. Így aztán most gyalogolhat jócskán! Tulajdonképpen már döntött magában. Hagyja mára az egész macska-projektet, és visszajön holnap, vagy még inkább, vissza se jön! Visszasétált a kereszteződésig. Megnézte még egyszer az utcanév-táblát. Valóban Körtefa utca volt ráírva. Az előbb annyira szerette volna már megtalálni, hogy szándékosan félreolvasta az utca nevet. Visszafordult és a Rezeda utcán visszaballagott a kőkerítésig. Aztán megkezdte újabb, végtelennek tűnő sétáját a kőkerítés mellett. Elérte a buszmegállót. Már nem emlékezett a járat számára, de már nem is érdekelte. Mindegy mi jön, arra felszállva csak eljut valamelyik csomópontig, ahonnan már talál olyan buszt, ami hazaviszi. Jó ideig ácsorgott, de busz, az nem jött. A nap sötétnarancs labda volt fent az égen. Földre vetett fénye furcsa, szürreális hangulatot árasztott. Ez itt Szürreália. Egy másik város egy másik valóságban. Ez nem az ő területe. Terra Incognita. Ahol most ő az a felfedező, aki épp eltévedt, és a kísérőjét is elvesztette. Bár nem volt kísérője, de akár lehetett is volna. Még világos volt, de már nem sokáig. Nem akart ide visszajönni. De az a macska olyan édes pofa volt. Épp elvihető, nyolchetes. Nem hagyhatja cserben a lányát! Ha már itt van és a busz úgyse jön, miért ne keresné meg azt a rohadt utcát? Valahogy kikönyörgi az öreglánytól a macskát, aztán úgy elhúzza innen a csíkot, hogy vissza se néz! Elindult hát, ezúttal a jó irányba. Hosszan ballagott a kerítés mellett. Egyszerre a kerítésnek vége szakadt. Ami utána következett, az fémráccsal körbevett kosárlabdapálya volt, melynek régi, szétmállott aszfaltkockái között gyom ütötte fel a fejét. A kosárpalánk fája szürkésfehér, háló nincs a fémgyűrűn. Elhagyatott volt, és így ürességében kissé félelmetes látványt nyújtott. Igyekezve sétált tovább. Elérkezett a Tulipán utcához. Ráfordult, aztán kicsit odébb befordult az igazi Kőrisfa utcába. Kétszer is megnézte az utcalámpát a szürkületben. Elért a házhoz is, ám hiába csöngetett. A néni vagy aludt már, vagy annyira süket volt, hogy egyáltalán nem hallotta meg a csengőt. Vagy itthon se volt. Valószínűleg azért mondott időpontot is, mert utána máshol volt dolga. Ő pedig csak most ért ide. Lekéste. Akkor mégse lesz meg a macska. Fene vitte el! Megfordult és elindult vissza a buszmegállóhoz immár harmadjára. Végtelenül letört volt. Kudarcot vallott a küldetésében. Ekkor jellegzetes hang ütötte meg a fülét. Autóbusz motorjának a hangja, mely egy sarokkal odábbról hallatszott. Futni kezdett, de már csak a féklámpáit látta meg. Aztán a busz indult tovább. Kimerülten, lihegve állt meg. Majd kiköpte a tüdejét. Idejét sem tudta már annak, mikor futott így utoljára. Ismét megtörölte izzadó homlokát. Már nagyon vágyott hazaérni. Vagy csak innen el! Valakitől olvasott régebben egy félelmetes történet, amelyben egy pár tévedt el valahol Londonban, és mire észrevették, hol is vannak, addigra belekeveredtek egy lovecraft-i horror kellős közepébe. Crouch End volt a novella címe és Stephen King írta. Az a bizonyos Stephen King. Most pont ugyanúgy érezte magát, mint az a pár érezhette volna, ha valódiak lettek volna. Közben besötétedett és kigyulladtak az utcalámpák. Sápadt narancssárga fényük nemhogy javított volna a hangulaton, á, dehogy! Egész érzeti tapasztalása még inkább eltorzult. Mellkasa összeszűkült, és alig kapott levegőt. Teljesen levette nyakkendőjét. kigombolta inge nyakát is. Úgy kapkodott levegő után, mint egy fuldokló. Labda pattogott a kosárpályán. Egyből az jutott eszébe:
- Valaki! Végre valaki! Emberek! Gyerekek!
Összeszedte magát és egyenesen odasétált a pálya drótkerítéséhez. Három srác kergette a labdát. Odakiabált nekik:
- Fiúk! Bocsánat! Nem tudjátok, mikor jön a következő busz?
Ám azok, mintha észre sem vették volna, játszottak tovább. A csend tűnt fel neki. Nem kísérte a szokásos lelkes kiabálás a játék menetét. Némán kergette a három sötét, kistermetű alak a labdát. Valami még határozottan zavarta, de nem tudta, mi az. De nem maradt ideje ezzel foglalkozni, mert a sarkon befordult a busz. Ő pedig boldogan futott a megállóba. Ezúttal elérte. Felszállt, bemutatta a bérletét a sofőrnek és megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra. Végre maga mögött hagyta Szürreália földjének határát! Sokkal később, már otthon, miután lefeküdt felesége mellé, a saját, és ennél fogva legkényelmesebb ágyába; és eloltva a villanyt, szemeit becsukva álomra hajtotta fejét, csak akkor sújtott le rá villámcsapásként a megdöbbentő felismerés.
- Az árnyék! A kosarazó fiúk a pályán nem vetettek árnyékot!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Próza
· Írta: Baráth Zoltán
· Jóváhagyta: aron

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 186
Regisztrált: 1
Kereső robot: 21
Összes: 208
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.1289 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz