Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A kő titka

, 90 olvasás, Destiny , 4 hozzászólás

Misztikum

A fák halkan suttogtak az esti szélben. Lábaiknál egy asszony lépkedett. Szoknyája és vastag köpenye megviselt volt, a nyirkos levegőtől nedvesen tapadt testére, hosszú, valamikor szőke haja most fénytelenül simult fejére, egy-két tincs élt csak önálló életet, arca körül tekergőzve. Gondolatai messze előtte jártak, ott, ahol véget ér az ösvény, ott, ahol talán megpihenhet. Egyetlen kincse a nyakában hordott vékony láncról csüngött alá, és bújt meg két melle között, gondosan elrejtve inge alá a kíváncsi tekintetek elől. Egy kő, ami semmiben sem különbözött egy közönséges üvegből csiszolt csecsebecsétől. Ki tudja, már hányszor emelte szeme elé, reménykedve, hogy lát valami változást, de mindig pontosan olyan volt, mint amikor megkapta.

Apró tüzet gyújtott, és fáradtan letelepedett. Fejét két kezébe hajtva emlékezett… Emlékezett az utakra, amiket eddig megtett. Csak ezen a helyen adatott meg, hogy mindegyikre emlékezzen. Amikor úton volt, csak az az egy út létezett, mindig tiszta és üres lappal indult, tapasztalatait nem vihette magával. Minden út egy új oldal, történetét maga írta.

- . -

Az egyiken szegény családba született sokadik gyerekként. Ennivaló nem akadt túl bőségesen, hiába dolgoztak keményen a földeken, hiába nevelgettek állatokat. Sok volt az éhes gyerekszáj, az időjárás pedig ritkán volt kegyes. Fiútestvérei hamar belefásultak a kilátástalanságba, szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Egyetlen bátyja maradt a szüleivel, megházasodott, gyökeret eresztett.

A lányokon igyekeztek hamar túladni, gyengék voltak a kemény munkához. Ráadásul ő mindig gyengécske, csenevész lányka volt. Mégis szerencsésnek érezte magát, amikor egy aránylag jómódú gazdálkodó feleségül vette. Hálás volt. Hálás azért, hogy fedél volt a feje felett, hogy mindig volt, mit enni, hogy gondoskodhatott valakiről, hasznosnak érezhette magát. Egyetlen bánata volt, hogy nem tudott férjének gyermeket szülni. A gyerekkori nélkülözés túl gyengévé, betegessé tette. Hiába hordott apró életeket szíve alatt, elsorvadtak, kínok és vér között idő előtt, sokszor már élettelenül jöttek világra.

Mikor már nem is remélte, újra elmaradt a vérzése, és ez valahogy más volt, mint az előzőek.
Minden nappal haladékot kapott, hasa egyre jobban gömbölyödött, ő pedig egyre fáradtabb, sápadtabb lett. Végül egy viharos éjjelen hosszú vajúdás után életet adott egy kisfiúnak. Mire a bába megfürdette a kis jövevényt, ő csendesen lelépett az útról…

- . -

Egy másik útján előkelő családba született. Szülei idősek voltak, nagyon sokat vártak rá. Talán épp ezért majomszeretettel szerették, nem ejthetett ki a száján semmit, amit azonnal meg ne kapott volna. Szép volt, mint egy porcelánbaba. Szépségét csak hiúsága és önzése múlta felül.
Selyemben, brokátban járt, kezét, nyakát szinte lehúzta a rengeteg ékszer. A kis láncot mélyen eldugta egy fiók mélyére, mint egy ócska, kis kacatot. Nem is értette, mit kereshetett nála.
Az örökölt vagyonon mindent meg akart kapni. Amit nem kapott meg pénzért, megvette szépségével. Forró vizes palackok helyett szeretőkkel tartotta melegen ágyát. A drága holmik és a férfiak rövid ideig szereztek örömöt, hamar rájuk unt, máris cserélgette újabbra és újabbra. Egyedül egy kis szerelmes költőt tűrt meg a közelében. Őt is csak azért, mert hízelgett hiúságának a sok vers, amit hozzá írt.

Nem tagadott meg semmit magától, ami élvezetet nyújthatott számára. Az idő múlásával a vagyon apadni kezdett, a sok tivornya, a féktelen élvezetek, a bőséges lakomák nyomot hagytak rajta. Szép vonásai megkoptak, teste formátlanra hízott, elmaradtak a széptevők, kihűlt az ágya szeretők hiányában. Akik addig sütkéreztek mellette, messzire elkerülték. Egyedül a költő tartott ki mellette, szorgalmasan írogatva verseit.
Mielőtt az utolsó bútorát is eladta volna, kezébe került a kis lánc az üvegdarabbal, mely hűségesen várt rá a fiók mélyén. Ráncosodó nyakába akasztotta, ősz hajával betakargatta. Mire mindene elkopott, beteg öregasszony lett belőle.
Utolsó éveit a költő próbálta széppé tenni. Szerény kis otthonában ápolta, naphosszat ült ágya mellett, verseivel felidézte számára a szépség és a fiatalság éveit, utolsó sóhajánál is ő fogta kezét…

- . -

Azt a rövidke utat nem volt nehéz emlékezetébe idézni, ahol senki sem tudta, kik voltak a szülei. Egy templom lépcsőjén találtak rá csecsemőként. Gondosan be volt bugyolálva meleg holmikba, egészséges és mosolygós volt. Semmi nem utalt származására, egyetlen kis lánc volt a nyakában, foglalatában kis csiszolt üveggel.
Szülők nélkül egyszerre lett mindenki lánya. Hol itt, hol ott kapott ételt, tiszta ruhát, szállást. Mindenki kedvelte cserfességéért, vidámságáért, olyan volt, mint egy kis betöretlen csikó. Mindenhol otthon volt, mégsem volt otthon sehol.
Játszott a vele egykorú gyerekekkel, de legszívesebben a környező erdőket, mezőket járta. Kora tavasztól késő őszig csellengett, ismerte az összes fűszálat, virágot, fát. Feleselt a madarakkal, hason fekve nézte a bogarakat, pillangókat kergetett, megleste az összes állatot. Amikor elfáradt, hanyatt feküdt a fűben, nézte a felhők játékát. Szerette a természetet, sokkal jobban, mint az embereket. A teleket viselte nehezen, amikor a nagy hó miatt beszorult a házak valamelyikébe.

Olyankor álmodozott. Ahogy serdült, egyre biztosabb volt benne, hogy eljön érte álmai lovagja. Hol hercegről, gazdag ifjúról álmodott, hol hős harcosról, de mindig úgy képzelte, hogy váratlanul belovagol, megpillantja őt, erős kezével maga elé emeli a nyeregbe, átkarolja a derekát, és együtt elnyargalnak a boldogság felé.
Egy idő után egyre türelmetlenebb lett, szemei szinte állandóan a látóhatárt kémlelték, várva a dicső lovagot. Egyre később hagyta ott az őszt, és egyre korábban ment a tavasz elé.
Egészen addig, míg fiatal szervezete már nem tudott megbirkózni a hideggel. Hiába itatták gyógyfüvekből készült főzetekkel, hiába borogatták, a láz nem akart alábbhagyni.

Lassan, belülről égette el a tűz…

- . -

Mintegy végszóra, halk nesz ütötte meg a fülét, valahol szemben a tűz túloldalán. Egy alak lépett a tisztásra, és talán meg sem lepődött, amikor saját arcát, mint egy tükörképet látta kibontakozni a sötétből…

- Tehát te vagy. A lelkiismeretem… A jobbik énem…
- Nem a jobbik éned, csak belőled egy darab, aki képes kívülről látni, aki megpróbál megóvni, és akire vagy hallgatnak, vagy nem. Most figyelsz, és talán felelsz is… Miért vagy itt? Miért nem az utadon jársz?
- Mert ismét kudarcot vallottam.
- Kudarcot? Miben?
- Ismét boldog szerettem volna lenni, de nem tudok. Képtelen vagyok megtalálni a boldogságot.
- Úgy látom, hiába voltam melletted, hiába bíztam rád kincset, nem tanultál semmit… Hát nem voltak boldog pillanataid?

Ekkor, mint egy film kimerevített kockái, hirtelen előtolakodtak a pillanatok;

amikor vérben és kínok között végre megszületett egy élet…, amikor mindenkitől elhagyatva egy szerető kéz fogta az utolsó pillanatig, egy szerető szem szépnek látta, amikor már senki, egy szív akkor is szerette, amikor nem kapott viszonzást…, amikor egybeforrt a természettel, része volt fűnek fának, felhőknek, napsugárnak, a születésnek és az elmúlásnak…

Szemét ellenállhatatlanul öntötték el a boldogság könnyei, végigfolytak arcán, nyakán, átölelték a csiszolt üvegecskét, ami átforrósodott, ezer színben kezdett ragyogni, felfedve belsejét.

Ezerszám egymásra rakódott, ragyogó ékkővé dermedt könnycseppeket…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: Destiny
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12
Összes: 23
Jelenlévők:
 · zitaolah


Page generated in 0.0396 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz