Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Dimenziók

, 142 olvasás, Bánfai Zsolt , 6 hozzászólás

Sors

Szóképek szitálnak – talán mozdulatok,
képes vásznon pasztellmagány
húzódik egy árokban – csendes meditációm
csak csepp alakú illúzió csarnokvizeidben,
könny volt egy csészében, vagy talán mint morzsa
szaladt szét a hamis ígéretek kék asztalán.

Homlokodra dőlve ablakomból bámul a nyár;
gyűrött ráncok közt az alkony keres menedéket,
repedt felhőkből csepeg, csorog a dézsába –
derékba tört tompa fényem arcod mossa,
a homályos üvegen át vesédbe nézek
és el csak a csendet képzelem:
fehér vászonként lóg forró melleden.

Narancsruhában oson tetőkön
az alkony, megdőlt kémények tövében
némán lapulva jár,
hogy el ne veszítsem,
arcomat kezeimben tartom –
s ponttá válok a lyukas égben,
mint felhők alatt úszó madár.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Vers
· Írta: Bánfai Zsolt
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14
Összes: 27
Jelenlévők:
 · Kavics


Page generated in 0.0386 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz