Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Őrület

, 64 olvasás, zitaolah , 6 hozzászólás

Magány

Eltévedtem a világodban...
Valahol benned létezem...
S bár most egyek vagyunk,
én mégsem érezlek.
Csak úgy hiányzol, ahogyan
Fájhat a félelem.
Csontig hatol,
minden rést kitölt.
Nem enged, görcsbe ránt.

Belemarja magát a mindennapokba,
s dobálja játszadozva az idegrostokat,
mint egy bogár, úgy kaparász az agyba,
némán taszigálva a gondolatokat.

Ilyen vagy te nekem...
Kábítószer, méreg...
Most úgy megölelnélek,
de rettegek, félek,
még kikezelnének,
S elvonnának tőlem,
halálos dózisom.
Tudom, csak álmodom,
látomás kék szemed,
csak álmodom veled...

Csendben mosom véres
lepedőmet szüntelen
a vértől pirosló patakban,
fehéren vakít a napban,
s csak én láthatom,
s egyre csak áztatom,
áztatom...

Cipelem keresztem,
így kopok el csendben,
a magányos őrületben.
S így kellesz te nekem,
te vagy a nappalom, s éjjelem.
És minden, ami csak számít,
én megtennék érted bármit,
szótlanul adnám meg magam
neked, talán meg is halnék,
ha te úgy rendeled...

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Vers
· Írta: zitaolah
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 47
Regisztrált: 1
Kereső robot: 48
Összes: 96
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.065 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz