Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Útikönyv 2/2

, 59 olvasás, Securus , 6 hozzászólás

Elmélkedés

„Teltek-múltak a napok, egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz Káinnal. A telefonos beszélgetések napi rendszerességűvé duzzadtak, és ha éppen nem értünk rá szóban kommunikálni, akkor Messengeren tartottuk a kapcsolatot. Azt kihagytam a történetből, hogy sajnos nem a szomszédban lakott, így a találkozást nehezen tudtuk megoldani, viszont olyannyira rá voltunk éhezve egy idő után a másik jelenlétére, hogy az sem ért nagy meglepetésként, amikor egy hét elteltével este, egyik haverjával való iszogatás során küldött egy hangüzenetet. Széles vigyorral az arcomon hallgattam meg arra számítva, hogy biztos valami alpári hülyeséget szeretne közölni velem a részegségével takarózva.
- Kedves Tálos Erika – kezdte tárgyilagosan, hangjában pedig ott bujkált az alkohol mámora, amitől ösztönösen felnevettem. – Tudom, hogy kibaszott nyilvánvaló meg minden, de én azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.
Az agyam kikapcsolt. Nemhogy a gondolkozás képességétől fosztott meg, de hirtelen nem tudtam mozgatni sem a karjaim, sem a lábaim. Mély levegőt vettem, majd magamban tagadtam ezeket a szavakat. Nem akartam, hogy a néhány napja megismert érzés, az a bizonyos rajongás túl messzire sodorjon az értelemtől.
- Csak részeg vagy, majd holnap megbeszéljük – írtam le neki néhány perc múlva, mikor már nagyjából a helyére raktam ezt a hirtelen információt.
Azonban nem kellett sokat várnom, Káin rövid idő elteltével már a toalettből küldözgette nekem a hangüzeneteket, melyekben azt taglalta, mennyire odáig van értem, és mennyire csodálja minden porcikámat. Letörölhetetlen mosolyomtól zsibbadt az arcom, próbáltam visszafogni ujjaim, hogy ne a lehető leglelkesebb reakciókat küldjék el válaszul. Tagadtam, ellenkeztem, illuminált állapotára hivatkoztam, hogy magamat védjem a csalódástól, ami másnap ért volna, mikor Káin is visszahallgatja saját magát, és megbánja szavait. De ez mégsem történt meg. Sőt, sokszor kisregényekké duzzadtak egyszerű bókjai józanon is, így a szimpla rajongás valami sokkal több lett bennem, de én még nem mondtam ki, mert féltem. Bár Káin elképesztően jó hatást gyakorolt az akkori önbizalomhiányomra, mégis ott motoszkált a bizonytalanság. Minden csodálatosan működött, de egyik este zokogni kezdtem, és felkerestem a legjobb barátomat, akit korábban említettem. Tudod, hogy sokszor tartotta bennem a lelket.
- Itt vagy, Domi? – írtam rá, és kétségbeesetten dörzsölgettem kipirosodott szemeim. Nem telt el hosszú idő, amíg válaszolt.
- Baj van? – kérdezte rögtön.
- Nem tudom… Lehet, csak hülye vagyok.
Felhívott.
- Mesélj, Muci.
- Azon gondolkoztam, hogy mi van akkor, ha Káin csalódni fog bennem – vágtam bele a közepébe, Dominik pedig egyből szelíden és végtelenül jó lelkűen lehülyézett, ahogy az szokása volt, mikor magamat szidtam. Máskor mindig megnyugtatott vele, most viszont még hisztérikusabb állapotba kerültem. – De komolyan. Ő annyira értelmes, szép és vicces meg minden szar, láttam az exét is, én hozzá képest egy krumpli vagyok.
- De imád téged, Era – vágott közbe egyből, mielőtt túlságosan beleéltem volna magam a saját magam pocskondiázásába.
- Akkor is sokkal többet ér nálam – zokogtam, mint egy csecsemő, Domi pedig jámboran nevetett.
- Jaj, te, ez egyáltalán nem igaz, ne riogasd magad! Már találkozott veled, szóval ez nem is olyan légből kapott dolog, mint amilyennek gondolod. Hétvégén megint látjátok egymást, ő pedig iszonyatosan elégedett lesz, hogy egy ilyen csajjal töltheti az idejét, mint amilyen te vagy – biztatott, én pedig szipogva megtöröltem a szemem.
- Jó, de Erik is mindig azt ecsetelte nekem, hogy miben kéne változnom. Biztos vagyok benne, hogy Káint is zavarni fogja rengeteg hülyeségem.
- Miért, most zavarja?
- Hát… - tűnődtem. – Talán nem.
- Persze, hogy nem. Odáig van a hülye fejedért, és ez nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni, nekem elhiheted – jelentette ki határozottan, én pedig megnyugodva sóhajtottam fel.
- Köszönöm – motyogtam hálásan.
Még egy darabig csevegtünk Domival, ami teljesen kirángatott engem abból a csalódott állapotból, amibe egyik pillanatról a másikra zuhantam. Rengeteget köszönhetek neki, tényleg. Annak ellenére, hogy néhány éve szerelmes volt belém, és én elutasítottam őt, megmaradt, mint a legeslegjobb barátom, és felváltva támogatjuk egymást, ha baj van. Mielőtt kérded, nem érzem rosszul magam, amiért elárasztom a problémáimmal, mert ez tényleg teljes mértékben kölcsönös. Talán az akkori érzelem többlete is hozzásegít minket ahhoz, hogy ilyen közel érezhessük magunkat egymáshoz. De ez bonyolult kapcsolat igazából, nehéz lenne pontosan meghatározni, milyen is a viszonyom vele, de talán a „legjobb barát” jelzővel mindenki kiegyezik. A lelki társ túl nyálas lenne, a testvéri szeretet pedig kifejezetten beteges a vonzalmára nézve, ugyebár… ” – kuncogott.

- Aha… - szólt közbe Tibor unottan a vonat ablakpárkányára könyökölve. – Ennek a kis kitérésnek nincs sok köze Káinhoz, nem?
- Ne haragudj, csak nekem tényleg fontos Domi. De igen, ez a sztori nem kifejezetten róla szól annak ellenére, hogy éppen felé tartok – magyarázta Era feszülten somolyogva. – Sokat köszönhetek neki, na.
- Nem ugranánk ahhoz a részhez, amikor ismét találkoztál Káinnal? – morogta türelmetlenül a férfi, Era pedig mély levegőt vett.

„Minden a legnagyobb rendben ment aznap. Megállás nélkül fecsegtünk Budapest utcáin céltalanul mászkálva. Meglepő módon egyáltalán nem éreztem magam zavarban a jelenlétében, egyedül akkor jött rám a megszokottnál erősebb szívverés, amikor barátságosan magához húzott néha egy szeretetteljes ölelés kedvéért. Viszont úgy véltem, hogy ne koppanjak nagyon, ha netalántán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy arra eredetileg számítani lehetett, hogy csak mint barát akar maga mellett tudni. Ennek ellenére, amikor ott ücsörögtünk a Margit-sziget egy békésebb részén közvetlenül a Duna mellett, egészen közel kerültünk egymáshoz. Mármint fizikailag. Ő az ölembe hajtotta a fejét. Jó, ez buzis, de ezzel még Káin is poénkodott, meg maga a helyzet olyan bensőséges volt, hogy egyáltalán nem éreztem kellemetlennek. Simogattam az arcát és mélyen a szemébe néztem. Ő megfogta a kezem, és így szólt:
- Olyan nőies és puha.
Büszkeség járt át. Soha nem szerettem annyira egyik testrészemet sem, mint akkor a kézfejem, pedig semmi különös, látod? ” – emelte meg Era, Tibor pedig hunyorogva bámulta, mintha csak egy hatodik ujjat keresne, vagy valami szokatlan bőrhibát a lány tenyerén. – „Csak olyan lágyan érhettem hozzá, vagy nem tudom. Bár őszinte leszek, addigra már minden porcikámat olyan pátoszokkal illette, hogy csoda, hogy maradt még valami, amihez nem fűzött hozzá semmi szépet. A pillanat bármennyire is romantikusan telt, mégsem bírtuk abbahagyni a beszélgetést. Talán ebben rejlett a varázsa. Minden egyes perccel egyre közelebb éreztük magunkat egymáshoz, és egy közösen eltöltött nap elégnek bizonyult, hogy eljussunk arra a kötődési szintre, amiről már beszéltem. Amikor csak ránézek, és tudom, mit akar tenni. A csók maga mégis kiszámíthatatlan volt. Nem is emlékszem, mi vezérelte, hogy magához rántson, és az ajkát az enyémhez tapassza. Nem szeretném részletezni, de „költő” létemre azért számtalanszor megfogalmazódott bennem az érzés, amit kiváltott belőlem akkor. Az engem végig kísérő rajongás akkor foszlott darabokra, és helyet cserélt bennem a szerelemmel. Nem igazán akartam elengedni, ő viszont halkan kuncogott, amitől kissé ki is zökkentem.
- Mi van? Rosszul csinálom? – vigyorogtam zavartan.
- Dehogyis! – mondta mérhetetlen jósággal a hangjában. – Csak ilyet még nem éreztem.
A megnyugvás teljes valója söpört végig rajtam. Minden kételyem elszállt, csak őt láttam magam előtt és azt, hogy végre van egy biztos pont a jövőképemen.
Amikor hazamentem, és bevetettem magam az ágyba, magamhoz öleltem a pulóvert, amit kölcsönkaptam, hogy ne fázzak azon a téli éjszakán, mert nem bírtam elszakadni az illatától. Mint egy kis tizenéves pici lány, jaj, olyan szánalmas voltam… ” – nevetgélt Era nyugtalanul, aztán legyintett. – „Aznap este még annyit írt hazaérve, hogy bár biztos bennem, szeretne kicsit lassítani, hogy később ne legyen gond. Én természetesen megértettem a szándékot, hiszen nem terveztem már másnap kicsi Káinokat és Erákat nemzeni… Meg különben is csak két hét telt el a megismerkedésünk óta. Nem, mintha az idő sokat számítana. Ámbár ez az egyik legkézzelfoghatóbb fogalom, és az, hogy folyamatosan telik, egy egyszerű tény, a gyorsasága teljesen szubjektív. Ez a két hét egyszerre volt elképesztően sebes tempójú és iszonyú lomha, szinte éveknek tűnő folyamat. A közeledés és egymás megismerése egy addig teljesen idegen kapocsnak bizonyult a lelkemben. Másnap viszont mintha az egész meg sem történt volna. Káinnak elkezdődtek a vizsgái az egyetemen, én pedig megértő próbáltam maradni, és minden este izgatottan vártam, hogy legalább tíz percet beszélhessünk. De ez a tíz perc elképesztően tartalmatlan volt. Videochat-en a tekintetéből szinte kiszállt a lélek. A zöld szeme különös melegsége egyszeriben fagyossá változott.
- Mi a baj? – kérdeztem egyik nap, mikor már kezdtem a teljes kétségbeesés határát súrolni. – Sok a vizsga?
- Hát, részben – vakargatta a tarkóját egy kellemetlen mosoly kíséretében. – Sajnálom, hogy ilyen szarul vagyok, csak tudod… Sok minden közbejött.
- Ne viccelj, nem várhatom el, hogy konstans boldog legyél – szabadkoztam a lehető legszelídebben. - Csak nem értem, mi van veled, amióta legutóbb találkoztunk.
- Ne vedd magadra, oké?
- Ne haragudj, de nem tudom nem magamra venni – nevettem fel kissé cinikusan. – Mármint… Úgy viselkedsz velem, mintha egy idegen lennék. Pedig szeretlek.
- Csak lassítsunk, jó? Ez most egy nehéz időszak nekem.
A torkomban kis gombóc jelent meg, a fülem pedig bedugult. Fogalmam sem volt, mire gondoljak. Végre kiköptem a számon ezt a szót, még ha nem is a legszentimentálisabban, de megtettem, és válaszul ezt kaptam. A sírás kerülgetett, de visszafojtottam minden könnyemet, és kissé meggondolatlanul ráripakodtam Káinra.
- De mi az Isten történt? Nem mondasz semmit.
- Minden… Egyik nap az exem betépve felhívott, hogy öngyilkos akar lenni. Pedig ő sosem drogozott, csak dohányzott. Olyanok adták neki a cuccot, akikkel régen együtt üzleteltem. Az egyik szintén felkeresett. A fejemhez vágott minden szart, köztük Robi halálát is. Era, a faszom tele van, hogy én nem bírok elszakadni, bármennyire is küzdök – hadarta kétségbeesetten.
A szavakat keresve bámultam a kijelzőn Káin megtört tekintetét, még az erőszakos könnyeim is elapadtak, amik ki akarták fúrni magukat a szememből néhány másodperce.
- Nem tudtam, ne haragudj – hebegtem riadtan.
- Mondtam, hogy ne vedd magadra! Sajnálom, tényleg, de ezt újra és újra fel kell dolgoznom – szabadkozott.
- Csak tarts ki, jó? Én itt vagyok, ha szükséged van rám – jelentettem ki a legkifejezéstelenebb választ, de az akkori állapotomban, ha erőlködtem volna, sem tudtam volna produktívabbat mondani.
- Köszönöm, hogy megértesz. Igyekszem rendbe szedni magam.
Abban reménykedtem a beszélgetés után, hogy a következő találkozásnál majd picit sikerül belé ismét lelket lehelnem. Tudatosan kerültem a lehangoló témákat, akárhányszor beszélgettünk egy kicsit. De hiába szórakoztattam, hiába produkcióztam neki minden alkalommal, mint valami kezdő színész, aki csak magatehetetlenül bukdácsol a színpadon, Káin egyre semmitmondóbb reakciókkal ajándékozott meg. Akadtak napok, amikor már csupán néhány szóra volt ereje, aztán egyszerűen csak elment aludni. Nem akartam hibáztatni annak ellenére, hogy éjszakákat zokogtam át. Önző vagyok, hogy őszinte legyek, mert nem az aggodalom miatt sírtam órákig, mint egy kis csecsemő… Inkább a tanácstalanság és a tudatlanság játszott szerepet az erős hangulat-ingadozásaimban. Akkor született a legtöbb versem és rapszövegem. Igazából az egész zeneipart ki tudtam volna elégíteni ennyi alkotásból. ” – húzta Era félmosolyra a száját, és elmélázva kibámult az ablakon – „Eltelt így két hét. Egy nappal a következőnek megbeszélt találkozásunk előtt egy baráti iszogatás után ismét felkeresett. Bennem aznap tombolt a düh és a reményvesztettség is kezdett ébredezni vele együtt, amik egyértelműen leríhattak a reakcióimból.
- Mi a baj? – írta a sokadik tőmondatom után. Haboztam, aztán sóhajtva csak ennyit feleltem:
- Majd élőben megbeszéljük. Gratulálok az ötös vizsgádhoz.
- Era… Mondd, mi a baj! – faggatott.
- Nem szeretném, nem is lenne sok értelme. Te hogy vagy?
- Rosszul – vallotta be, és ismét nekiállt taglalni azt a mérhetetlen öngyűlöletet, amely szétfeszítette belülről. Bár sajnáltam, mégsem voltam képes teljes mértékben támogatni akkor, és ezt ő is megérezte. Igaz, hogy aznap betegség nyomta a fejét, és hányingerben szenvedett, még egyszer utoljára rákérdezett, mi a bajom.
- Nem leszek köcsög, hogy ezek után még itt panaszkodjak neked – írtam. – Gyógyulj meg, és aludd ki magad! – köszöntem el tőle, de Káin hajthatatlan volt.
- Addig nem tudok aludni, amíg nem mondod el, mi bánt!
A torkomat marta a sírás, és most mégis képtelen lettem volna kiadni magamból. Az indulatok és a düh elnyomott bennem minden mást, köztük az együttérzés és az önzetlenség vágyát is.
- Még mindig semmi nem változott, kurvára nem tudom, mi van veled. Itt pörgök-forgok előtted, mint egy idióta, és még csak nem is fizetnek érte… Nem tudom, hogy szükséged van-e rám egyáltalán – böktem ki, Káin pedig csak néhány perc múlva válaszolt. Addig a szoba nyugtalanító csöndjébe feledkeztem, melyben egyedül a saját szívdobogásom visszhangzott. Nagyot nyeltem, és arra koncentráltam, hogy el ne felejtsek levegőt venni. Mintha arra a néhány percre újra kellett volna tanulnom a lélegzés ösztönös műveletét. Féltem, reszkető kezeim mintha egy idegen testből nőttek volna ki, pedig ott és akkor ugyanolyan nőiesek voltak, mint amikor Káin simogatta őket.
- Én csak… Nem vagyok stabil. Semmihez. Nem, hogy hozzád, de magamhoz sem. – Érkezett a lemondó válasz. Sóhajtottam. Valamiért még mindig nem voltam képes sírni, pedig a fülem is bedugult, ahogy elolvastam ezt. Egyszer. Aztán megint. És ismét. Egyre homályosabbnak láttam a kijelzőt.
- Akkor szerintem feleslegesen erőlködök tovább. Hagyjuk egymást, mert ennek semmi értelme. Értelmetlen, amit csinálok. Hogy kapálózok, hogy valahogy elkapjalak. Én kirántanálak a gödörből, ha hagynád, de nem hagyod. Tehetetlen vagyok, és kibaszott szar, hogy feleslegesen szerettem beléd.
Egy búcsúra vágytam talán. Vagy még annyira sem. De aztán csalódnom kellett, és minthogyha minden kavargó érzelem újjászületett volna bennem a felelettől.
- Nem vagy felesleges. Igazából miattad érzem magam még valakinek. Csak ha nem lenne elég ez a sok szar, még egy dolgot nem mondtam el, ami rárakja a bélyegét az állapotomra.
- Mit? – Fogalmam sem volt, mire gondoljak.
- Voltam orvosnál, és hát… Kurva sokat romlott az állapotom.
- Ez mit jelent?
- A várható élettartamom ötvenkettőről negyvenre csökkent – jelentette ki, majd szórakozottan felnevetett, mintha ezzel próbálná kompenzálni a kellemetlen légkört, amely közénk fészkelt. – Vicces, mert mindenki legyőzhetetlen faszagyereknek tart engem. Tényleg, akárkit leveszek a lábáról, engem nem lehet megállítani. És mégis. A tüdőm megöl. A saját szervem nem hagyja, hogy felszabadultan élhessek. Hogy akármibe belekezdhessek, és úgy érjen véget, ahogy azt én akarom. Mert idő előtt vége lesz mindennek.
Szaggatottan vettem a levegőt, próbáltam magam beleélni a helyzetébe. Tudtam, hogy ő csupán egyszerűen nihilista, és nem lehangolt. Pedig én annak éreztem magam. Végtelenül fásultnak, és legszívesebben kitéptem volna magamból a saját tüdőmet is, hogy ez az idegesítően zavaró légzésem végre megtorpanhasson, és ne akarjon minden áron szétfeszíteni belülről.
- Nem kéne ezzel a gondolattal egyedül maradnod – írtam le jól megfontolt szavaim.
- Azért mondtam el neked, mert te megértesz. De erről senki más nem tud – tette hozzá, és ezzel a mondatával végleg magához láncolt abban a percben.
Szétszóródott puzzle-darabok hevertek a lelkemben. Összerakni képtelenség lett volna, hiszen mind teljesen eltérő színben és méretben kavarogtak a légüres térben. Megbénítottak a szavak, és a mai napig nem tudnám visszaidézni azt a kézzelfogható érzést, amely hatalmába kerített. A gyász, tudod milyen. Fekete, teljes reményvesztettség, de legalább tisztában vagy vele, hogy abban a helyzetben nincs visszaút. A szerelemnek sok változata létezik. A viszonzatlan, amelyben ott bujkál a remény, de a folytonos gyötrődés sem hagy nyugodni. A viszonzott pedig valami elképesztően felemelő… A sok klisés gondolatot mind a magadénak tudod akkor. Olyannak érzed a tested, mint egy gyár, amelyet nem te szabályozol, és a legkisebb apróságtól is intenzívebben füstöl, mint ahogy az egészséges lenne. De boldog vagy, és nem esel kétségbe, mert bár nem bízol száz százalékosan az ott dolgozók teljesítményében. azért az az erős füstölés olyan kémiai anyagokat szabadít fel benned, amiket korábban nem is ismertél. Kész őrület! ” – legyintett szórakozottan. – „És akkor én ott ültem az ágyamon, és csupán a holnapban reménykedtem, hogy amikor majd megpillantom Káint, akkor kicsit részletesebben képes leszek körül írni azt a mérhetetlen kavalkádot, amelyben teljesen elvesztettem önmagam és a lelkem felett gyakorolt kontrollt.
A vonatról leszállva csak egy öleléssel üdvözölt, aztán gyorsan mentegetőzni kezdett.
- Fertőző beteg vagyok, ne haragudj! – mosolygott rám kedvesen.
- Értem… - habogtam a tarkómat vakargatva. – Akkor majd tartok egy méter távolságot – tettem hozzá tréfásan, de ő nem reagált rá semmit, így nem is firtattam tovább.
Kellemetlenül távolságtartóan lépdeltünk egymás mellett. Próbáltam kicsit oldani a feszült hangulatot mindenféle poénos megjegyzéssel, de Káin nevetése egyértelműen nem volt őszinte. Az a tipikus, tudod. Amikor egyszer felkacag, aztán el is hallgat egy pillanat alatt, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy valaki ennyitől megelégszik, de számomra iszonyatosan bosszantónak hatott a szituáció, úgyhogy amikor megtorpantunk, szembefordultam vele, és mélyen pillantásába ástam magam. Üresnek tűnt, szinte rémisztőnek. Az a korábban megtapasztalt pozitív kisugárzása egyszeriben idegenné és vérfagyasztóvá torzult.
- Mi legyen? – kérdeztem halkan, szinte némán. Erős szél süvített, mégis tisztában voltam vele, hogy érti, amit mondok, mert kelletlenül sütötte le a tekintetét.
- Mire gondolsz, Era? – morogta határozottságot színlelve.
- Ránk. Beszélgessünk még egyáltalán? – próbálkoztam, ő pedig szétszórtan egyik lábáról a másikra nehezedett, kesztyűvel fedett kezeit zsebébe rejtve.
- Miért ne beszélgethetnénk? – erőszakolt magára egy vonakodó mosolyt.
- Nem tudom… Keressek magamnak másik faszit? – folytattam, ő pedig elfordult, és kikönyökölt a vár falán, ahonnan az egész várost be lehetett látni. Szerettem azt a helyet. A félhomály mégis elképesztően fanyar érzelmeket ébresztett bennem, ahogy ott álltam mellette, és a szavaim, mintha súlytalan szálltak volna el formás fülei mellett. Követtem a példáját.
- Ezt csak te tudhatod – bökte kis egy sóhajtás kíséretében.
- Én szeretlek téged – erőlködtem tovább, a hűvöstől kipirosodott ujjaimmal lomhán malmozva.
- De miért? Mit lehet bennem szeretni? – pillantott rám cinikus nevetéssel.
- Fogalmam sincs. Egyszerűen csak megszerettetted magad velem – vontam meg a vállam. – Sok kapcsolatom volt már. De egy barátom sem passzolt olyan mélységekben hozzám, mint amennyire te. És ezt elvileg te is tudod.
- Tényleg sosem láttam hozzád hasonlót – nyögte ki, és magához húzva egy puszit nyomott a homlokomra. – Ne haragudj, egyszerűen csak… olyan, mintha egy dobozba lennék zárva. Mármint… én világéletemben gyűlöltem magam és mindent magam körül, bármennyire is igyekeztem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Amikor megismertelek, életem legszebb két hetét éltem meg. Végre nem gyötörtek rémálmok, és azt éreztem, számítok. Egy olyan oldalamat ismertem meg általad, amelyet addig még sosem. Aztán mikor hazamentem Pestről… egész vonatút alatt zakatoltak az agyamban a gondolatok. Másnap pedig minden megütött egyszerre, és visszazuhantam.
- Csalódtál bennem? – pillantottam fel rá, még mindig az ölelésében melegedve. Sóhajtott.
- Nem, te ebben nem vagy benne tényleg. Sajnálom.
- De én ezt tényleg nem értem – fakadtam ki, és eltoltam magam tőle. – Elérted, hogy beléd szeressek hallatlanul rövid idő alatt, és én még tényleg sosem éreztem ilyet. Azt hittem, számítok, végre megtudtam, milyen az én ideálom. Olyan, mint te vagy. De nem csak külsőleg. Iszonyatosan mélységek lakoznak benned, és te beengedtél, hogy láthassam. Elhitetted velem, hogy én lehetek számodra a legfontosabb a világon, és most meg nem vagyok benne abban, ahogy érzed magad? Legalább utálj vagy valami, de ez a semmi, ez számomra olyan, mintha nem is tudom… Egy száraz falevéllel akarnám kifújni az orrom. Megpróbálhatom, mert úgy tűnik, megfelel a célnak, de amint kicsit megnyomom, szétporlad, és az orrom ugyanolyan taknyos marad. Szar példa, ne haragudj, de elmondhatatlanul dühös vagyok, és ezt nem tudom egyik pillanatról a másikra megváltoztatni csak azért, mert aranyosan megölelsz és érezhetem azt a kellemes illatot a nyakadon, ami miatt fájt visszahozni a pulcsidat is. Hogy el kell engednem.
- Sajnálom – motyogta ismét, én pedig feszülten rácsaptam a vár falára. Szinte az egész város megremegett, legalábbis akkora erővel ütöttem bele, mintha az lenne a célom, hogy leomoljon.
- Sajnálom, sajnálom, te nem tudsz mást? Én is baszottul sajnálom, hogy időt pazaroltam rád. Sőt, sajnálom, hogy meg fogsz halni igazából. Persze, hogy sajnálom. De kitörölheted vele a segged, mert a kibaszott sajnálattól egyikünk sem lesz előrébb. Én nem leszek okosabb, neked pedig nem gyógyul meg a tüdőd – hadartam, szinte magamból teljesen kikelve, Káin pedig ismét magához húzott, de én megint ellöktem magam.
- Elkísérlek az állomásra – jelentette ki halkan, én pedig hitetlenül meredtem rá.
- Szóval ennyi? Le akarsz rázni?
- Nem, csak… beszúrt a tüdőm, és be kell vennem a gyógyszereim – mondta a mellkasához kapva a kezét, én pedig mélyen sóhajtottam, és kiengedtem ökölbe szorított kezeim.
- Tudok segíteni? – kérdeztem gyöngéden, ő pedig elmosolyodott és megrázta a fejét. – Ne kísérj el sehova! Menj haza, és pihend ki magad! – kértem, de ő ellenkezett.
- Nyugi, kibírom. Régen rosszabbul viseltem ezt, de ma már tűrhető. Csak… Sétáljunk, az jót tesz.
Megértően bólintottam, és készségesen lépkedtem mellette. Próbáltam elterelni a figyelmét a fájdalomtól, de közben alig hagytak nyugodni a gondolatok. Az állomáshoz érve erősen megöleltem még egyszer utoljára.
- Pihend ki magad! Számíthatsz rám, ha úgy gondolod – köszöntem el tőle.
- Csak vigyázz magadra, jó? – simított végig a hajamon, én pedig könnyes szemekkel fúrtam a mellkasába a fejem.
- Nekem nem lesz bajom – vontam meg a vállam, aztán felszálltam a vonatra.
Néhány perc utazás után elküldtem neki az egyik szerelmes versem, amelyben a lehető leghosszabban és legrészletesebben leírom, hogy mégis milyen mélyen gyakorolt rám hatást. Csak jót akartam, azt gondoltam, ez egy picit visszaerősíti a köztünk kialakult kapcsot, vagy egyszerűen arra számítottam, hogy ettől fontosabbnak érzi majd magát. De minden reményem elröppent, amint válasza megérkezett.
- Köszönöm, ez sokat jelent! Remélem, találsz majd olyat, akit nem nyom el a saját gyötrődése, mert szörnyen különleges vagy, és megérdemled a boldogságot!
Kínomban felröhögtem.
- Hát, köszönöm, te érzékenység mintapéldája. – írtam le neki néhány perc habozás után, amíg csak a képernyőt pásztáztam, és a gondolatok egymást kiszorítva lökdösődtek a fejemben.
- Sajnálom, tényleg.
Letiltottam, és ráírtam Domira, hogy jó lenne találkozni. Minden zeneszámban Káint láttam. Sebesen váltakozott bennem a harag, a megvetés, a gyűlölet, a sajnálat és mindenen felülkerekedő reménytelenség, amely szét akart robbanni bennem. Őszintén szólva nem hiszem, hogy találok olyat, amilyet Káin mondott nekem. Mert nem akarok. Mert én elveszítettem a reményt, hogy ismét megismerkedek a rajongás fogalmával teljes valójában és olyan intenzíven, ahogy az eddig még nem élt bennem. Én ezt nem tudom, hogy kezeljem, nem tudom, miképp álljak hozzá. Számomra a bókok értéktelenek, a kezem puhasága teljesen lényegtelen. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy ezeket miért mondtam el neked. Talán bíztam abban, hogy kicsit több leszek ez által. Vagy abban, hogy a kirakós darabkái végre megtalálják a helyüket, nem tudom. De az biztos, hogy még mindig minden változatlan. Én itt ülök, mesélek egy vadidegennek, aki már el is aludt, és tudom, hogy nem azért nem akar megfejteni, mert tisztában van vele, hogy nem erre vágyom, hanem mert nem is képes rá. ”

Tibor tényleg aludt. Fejét a tenyerére támasztotta, apró nyálcsík csordult ki szája sarkából. Erának fogalma sem volt arról, mikor hunyta le a szemét, de örült, hogy legalább erre jó volt ez a történet, ha másra nem is.
– Valójában ezt mind csak kitaláltam. De ha ilyen unalmas, akkor lehet, átalakítom picit, mielőtt leírom – nevetett fel szívélyesen. - Azért egyedül utazom, mert kurvára egyedül vagyok. Nincs ezen mit taglalni, egyszerűen csak nincs senkim, és nem tartok sehová. Csak utazgatok, hátha ihletet kapok és írhatok egy olyan világról, amelyben élhetnék is, ha lenne bármi célom egyáltalán – mondta, aztán a következő megállónál leszállt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Novella
· Írta: Securus
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 42
Regisztrált: 1
Kereső robot: 45
Összes: 88
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.0415 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz