Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Útikönyv 1/2

, 318 olvasás, Securus , 5 hozzászólás

Elmélkedés

Zakatoló vonat haladt keresztül a síneken. Városoknak hűlt helye a lomha erdő csendjében, hol megállás nélkül szaladt el a zötyögő gépezet. Az idő hűvös volt, ám enyhe szellő sem lengette a fák leveleit, a kihalt mindenség még a kék eget is szürkére festette. Era az ablaküvegnek döntötte elnehezedett fejét, meleg lehelete párát hagyott maga után. Nőies ujjával egy szívet rajzolt bele. „Kibaszott disznó szív. ” Nem azért tette, hogy ezzel prezentálja a külvilág felé, milyen szerelmes is ő, inkább a megszokás és a minta egyszerűsége vezérelte. Utána dühében az egész rajz az elmúlásé lett azonban, ahogyan egy határozott mozdulattal végigsiklott rajta kardigánja ujjával.
- Jegyeket, bérleteket! – jelent meg a kalauz, ám mielőtt bárkihez odafordult volna, megállt Era előtt, és hosszan méregetni kezdte. Egy félmosoly szaladt végig az arcán, amely ott is ragadott. – Elnézést, hölgyem! – érintette meg lágyan a lány vállát, aki a fülhallgatójából bömbölő zene miatt nem figyelt fel a parancsra. Era összerándult, és sebesen kitépte füléből a nyugtató melódiákat.
- Bocsánat – kapkodott zavartan, és amilyen gyorsan csak tudta, előrántotta a Nyugati állomásra szóló jegyét.
- Csak nyugodtan – mosolygott kéjesen a kalauz, és amíg elvette a felé nyújtott cetlit, finoman a lány kezén is végigsimított. – Milyen puha bőre van! – dicsérte aláírva a jegyet.
Era zavartan elmosolyodott, és elmormogott egy köszönömfélét, ahogy magához vette a papírlapot.
- Esetleg elkérhetném a diákját is? Csak egy gyors ellenőrzés. Nem mintha, nem bíznék magában…
A lány nem gyanakodott, előhúzta az igazolványt, és mélyen a szemüveges férfi tekintetébe nézett. A körülbelül negyven év körül járó idegen széles mosolya egészen kellemetlen érzéseket keltett benne. Nem igazán volt képes hozzászokni a kéretlen bókokhoz, amelyeket néhanapján megkapott. Jelentéktelennek érezte magát. Cserbenhagyottnak. Elejtett csókjai számára semmit sem értek, hiszen bár az ő szívébe belevésték magukat, ő mégis úgy vélte, elképesztően nagy csalódást jelent mindenki számára, kik dús ajkába haraphattak. Káinra gondolt minduntalan, és egészen egyszerűen senki másra nem tudott férfiként tekinteni. Még az erősen borostás, jellegzetesen vonalakkal megáldott kalauzra sem, aki egyenesen rámosolygott, az ebből fakadó apró szemráncai Erát illették.
- Gondoltam, hogy elmúlt már tizennyolc, de hogy két évvel! – nevetett rá.
- Hát igen, akár hatot is letagadhatnék – helyeselt Era szórakozottan, és éppen dugta volna vissza a fülhallgatót, ám a férfinek esze ágában sem volt berekeszteni a csevegést.
- És hogyhogy egy ilyen csinos, fiatal hölgy egyedül utazik?
- Örömmel elmesélném magának, de látom mennyien várakoznak még a jegyellenőrzésre, nem szeretném feltartani az urat – bökött orrával a többi utasra, szinte meggondolatlanul, ám a kalauz döbbent tekintete nem azt sejtette, hogy a lány csöndesen ülhet tovább belefeledkezve magányába. A férfi szinte gondolkozás nélkül vetette le magát az Era előtt üresen hagyott helyre.
- Szerintem sokan örülnének a bliccelés lehetőségének – biccentett és kezet nyújtott. – Tibor vagyok.
- Erika – fogadta a lány a bemutatkozó gesztust. – Az Erát jobban szeretem, tessék annak szólítani.
- Rendben, de az egyszerűség kedvéért tegezzük csak egymást. Ha lehet. És mesélj nyugodtan. Valamiért a lelkivilágod felkeltette az érdeklődésem. Olyan különleges a kisugárzásod…
Era elmosolyodott, majd zavartan lesütötte a tekintetét. Valahol örült az érdeklődésnek, de a szituációt túl furcsának vélte. Mintha csak álmodna. Egy vadidegen, akivel csak aznap találkozott, és akár az apja is lehetne azt kérdi, hogy jutott idáig, ő pedig eddig senkinek nem mesélt, senkiben nem talált bizalmat. Tibor pedig mindenkinél megbízhatatlanabbnak tűnt. De valami (talán a magány) vezérlésével mégis belekezdett…

„Egy műsorra készültem. Szörnyen izgatott voltam annak ellenére, hogy nem ez volt az első fellépésem. A rap- és versírás több éve az életem részét jelentették, és abban a viszonylag nagyobb városban többen is ismerték a nevem. Inkább a humorom ragadta meg a népet, hiszen az, hogy komoly dolgokról írjak, rájöttem, nem hiányzik az embereknek. Számtalan érzelem szült már monumentálisabb műveket, az én kis szaros lelkemből semmi újdonságot nem lettem volna képes prezentálni. Így maradtam a szatíránál, hiszen azzal is az értelmesebb réteget ragadtam meg. Egyfajta célom volt-e a siker? Inkább csupán tudat alatt. Én szerettem ezt csinálni, és aznap - tulajdonképpen mindössze egy hónappal ez előtt - egy olyan alkotást szerettem volna előadni, amely kicsit mélyebbről jött. ”

- Miről írtál? – érdeklődött a kalauz, ezzel kicsit kizökkentve Erát a mesélésből, aki minél inkább úgy szeretett volna beszélni, mintha már ezer éve ismerné Tibort. A férfi tekintetéből nem sugárzott sok értelem. Szinte tapintani lehetett az erőlködést, ahogyan figyelni próbált minden egyes szóra a lány szájából, aki egy egyszerű legyintéssel felelt.
- Éppen egy szerelmi csalódáson voltam túl – nevetett fel magabiztosságot mímelve. -Biztosan tudod, hogy megy ez. A srác normálisnak tűnt, aztán a komplexusai miatt teljesen leépítette az önbizalmam, blablabla, a szokásos.
- Ezek a férfiak már csak ilyenek – vonta meg a vállát Tibor, levakarhatatlan mosollyal az arcán. Látszólag ő kellemetlenebbül érezte magát a szituációban, mint a lány, aki válaszul bólintott, majd úgy folytatta a mesélést, mintha mi sem történt volna.

„Ahogy felléptem a színpadra, a közönség szinte teljesen elhomályosult körülöttem. Nem fogok hazudni, nem ültek sokan előttem. Mivel mindenki állt. ” – Era cinikusan felnevetett a saját hülye poénján. – „Viccen kívül, maximum ötvenen vagy hatvanan lehettek, plusz a tíz versenyző. Tudtam, hogy minden szem rám szegeződik, de amint belekezdtem a szavalásba, ez a tudat teljesen jelentéktelenné vált. A hangom remegése a lábamba költözött, a koncentrációmat pedig nem a sorokra, hanem az ebből következő érzelmekre vetítettem. Csak úgy hömpölyögtek ki a szavak a számon, és gyorsabban elillant ez a röpke másfél perc, mint amire előtte számítottam. A lámpalázam lecsendesült, a taps pedig egyre hangosabbá élénkült. Halványan elmosolyodtam, meghajoltam, majd lopva végigszántottam a tekintetem az előttem állókon. Egy pillanatra megakadt a szemem valakin, akinek az arcáról fájdalmat és együttérzést olvastam le a lendületes tapsvihar mellett. Büszkén bólintott, amikor észrevette, hogy őt figyelem. Gyorsan félrenéztem, és zavartan, elégedett vigyort erőltetve az arcomra lesiettem a színpadról. ”

- Hogy nézett ki? – faggatta tovább Tibor, Era pedig megvonta a vállát.
- Abban a pillanatban azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Akár a mellnagyobbító műtétemről is mondhattam volna verset, az sem tűnt volna fel.
- Volt mellműtéted? – vonta fel az egyik szemöldökét a férfi.
- Dehogy, csak arra akartam utalni, hogy akkor még fogalmam sem volt, hogy azt a srácot a világ legszebbjeként fogom számon tartani néhány óra után.
- Érdekes – fintorgott Tibor alig észrevehetően, Era pedig figyelmen kívül hagyva a reakciót sóhajtott, és folytatta.

„A színpadról lelépve minden társam gratulált, különösen Rebi, aki a nyakamba ugorva lelkendezett a versem sikere miatt.
- Zseni a csaj, mindig mondtam! – nevetett.
- Egy évben egyszer találkozunk, muszáj olyat mutatnom, amivel ilyen szép gondolataid maradnak rólam – vigyorogtam rá kedélyesen. – Meg valamivel kötelező volt téged felülmúlnom.
- Te kis hazug geci, van itt rejtett önbizalom, kár, hogy a közönséged nem hallja!
Rebi szórakozottan belecsípett a vállamba, én pedig csak a fejemet csóváltam, és még egyszer gratuláltam az ő előadásához is. Tény, hogy akkor vetélytársak voltunk, de a másik sikerének épp ugyanúgy tudtunk örülni, mintha a sajátunké volna.
Az utánunk következő versenyzőket tisztességgel végighallgattuk, még lelkesen tapsoltunk is hozzá, de mindenkiről megvolt az őszinte véleményünk. Tisztában voltunk a tehetségünkkel, és a legtöbbjük hangjában éreztük az irigykedést, amikor gratuláltak nekünk. Sokan nem tudták, hogy a hatás nem a hosszban rejlik, és minél kacifántosabb művekkel próbáltak minket lesodorni a színpadról. Azonban ahogy ott álltunk az eredményhirdetésnél, és kimondták a számunkra ismeretlen harmadik helyezettet, Rebivel egymásra mosolyogtunk, mert tudtuk, hogy miénk lesz a dobogó első kettő helye. Így is lett, és én vehettem át a nyertes oklevelet. Soha semmiben nem voltam olyan biztos, mint abban, hogy ehhez értek. Az érzelmek megfogalmazásában és azoknak előadásában. Egyébként… nem sokra tartottam magam, hogy őszinte legyek. Ez most sincs másképp. De akkor valahogy tényleg iszonyú mélyen voltam, és egy nagyon közeli barátom próbált engem építgetni több-kevesebb sikerrel. Ez az esemény viszont picit feltöltött valami megmagyarázhatatlan mértékű büszkeséggel, még ha közben üres is voltam. Ami utána történt pedig… Nos, egy egészen különleges pillanatként tartom számon. Amíg jöttem le a színpadról, Rebihez odaszaladt az a személy, aki korábban olyan elismerően tekintett rám. Megölelte és gratulált neki. Elképesztően mély hangszínétől ösztönösen végigszaladt a hideg a gerincemen. Próbáltam a tekintetemmel felhívni magamra a figyelmet. Még ki is húztam magam, hogy kidomborodhassanak nőies vonalaim, de erre semmi szükség nem volt, hiszen mielőtt mélyebben elidőzött volna rajtam a tekintete, magától lépett elém.
- Neked is mindenképp akartam gratulálni, csak az illem úgy tartja, hogy először az ismerősök sikere miatt lelkendezzünk – biccentett barátságos mosollyal Rebi felé, aki nevetve beleöklözött a vállába.
- Káin, ne már, mondhatod, ha szar volt ám, tudod, hogy nem sértődök meg. Era sem, ha kihagyod a buliból, elvégre azt sem tudja, ki vagy.
- Valóban nem, de azért köszönöm. Ti ismeritek egymást? – mutattam rájuk vigyorogva, és próbáltam a lehető legkevésbé megbámulni Káint, akinek rikító zöld szemeiben valami leírhatatlan melegség bújt meg.
- Nem, csak a homlokára tetováltatta a nevét – forgatta cinikusan mosolyogva a szemét Rebi. A fiú jelenlététől sokkal lelkesebbnek tűnt, mint korábban bármikor. Őszintén megvallva én magam is éreztem azt a pozitív kisugárzást, amit árasztott magából.
- Akkor elég szarul sikerült, mert én csak piercingeket látok – méregettem hunyorogva a szemöldökét, Káin pedig hangosan felnevetett.
- Majd újraüttetem, de akkor Káin helyett Ábelt varratok magamra inkább – vonta meg a vállát barátságosan mosolyogva, engem pedig szörnyen szórakoztatott ez a frappáns válasz, és egyből kezet nyújtottam neki.
- Éva vagyok. Mármint Erika – próbálkoztam, aztán felnevettem, hogy ezzel leplezzem borzalmas humorom. – Ez szar volt, ne haragudj! Légyszi, szólíts Erának! Vagy büntetésből Tálos Erikának, hogy érezzem a rossz poénjaim súlyát.
- Á, nem vagyok én geci. A Tálos Erikát csupán dicséretből aggatnám rád, mert nagyon szép és különleges név! – fogadta a gesztust Káin, és érzékenyen megrázta a felé nyújtott kezem. Elképesztően tetszett az a közvetlen tekintet, alig bírtam levenni róla a szemem. Formás orrában egy az enyémhez hasonló fekete karika piercing ékeskedett, enyhe borostája pedig tökéletesen ellensúlyozta fenékig érő haját, amely egyébként nőiességgel ruházta volna fel.
- Mindjárt elhányom magam, ha tovább nyalakodtok – öklendezett Rebi. – De ha már így egymásra találtatok, akkor Éva… - fordult felém. – Van kedved meginni velünk egy sört a sikeredre való tekintettel? Ketten úgyis unalmas.
- Unalmas vagyok? Na, jó, ezt megjegyzem! – vágott közbe a fiú, én pedig minden szavát hallva szélesen mosolyogtam. Elképesztően kedves kisugárzása egyből levett a lábamról, és ezt nem rejtettem véka alá. Rebi utána az egész este alatt Káinnal próbálta húzni az agyam, de mi, mintha évek óta ismernénk egymást felváltva reagáltunk frappánsabbnál frappánsabb módokon. Úgy is fogalmazhatnék, ha közhelyes akarnék lenni, hogy teljesen egy húron pendültünk. ”

- Szóval ez amolyan tipikus első látásra szerelem, ugye? – szólt közbe Tibor, akinek jelenlétéről Era már majdnem teljesen elfeledkezett, úgy belemerült a visszaemlékezésbe.
- Végül is… Így is fogalmazhatunk – vakarta szórakozottan a tarkóját. – Na jó, nem fogok hazudni, már aznap, mikor megismertem, minden kisebb bókjától el tudtam volna olvadni. Akár az a kis darab Negro, amit az az öregasszony szopogat már vagy tíz perce! – mutatott diszkréten a másik oldalon görnyedő idős hölgyre, aki mogorva tekintettel próbálta fogsor nélkül megszabadítani a cukorkát minden egyes rétegétől több-kevesebb sikerrel. Halkan nevetgéltek a kijelentésen, Era pedig tovább mesélt.

„Aznap este Káin egyből megtalált a közösségi platformok királyán, szerintem ezt mondanom sem kell, mielőtt azonban visszajelöltem volna, gyorsan rápötyögtem Rebire, mert úgy véltem, így illik.
- Csaje, zavarna, ha továbbiakban is tartanám a kapcsolatot Káinnal?
- Miért zavarna? Hazafelé amúgy is végig rólad kérdezgetett, így legalább nem kell tovább játszanom a közvetítőt, lol.
Szóval érdeklődött felőlem… - gondoltam, és valamiféle különös melegség járt át. Sosem tudtam rajongani senkiért. Sem zenészekért, sem színészekért, kiskoromban is csak addig ajnároztam lelkesen Adam Lambertet, amíg meg nem tudtam, hogy meleg, és valószínűleg sosem lesz lehetőségem összeházasodni vele. Az a néhány év korkülönbség meg a köztünk lévő kilométerek természetesen nem számítottak az akkor körülbelül tizenegy éves személyemnek. És ahogy ott ültem a laptopom előtt, és felfigyeltem levakarhatatlan mosolyomra, amit egy aznap megismert fiú varázsolt rá, a rajongás szót véltem felfedezni ebben az érzésben, ami ugyan előző kapcsolataimnál is előkerült, de nem ilyen hamar, és nem párosult hozzájuk az a heves szívdobogás, amelytől kissé meg is rémültem. Gyerekes tapasztalatlanságom miatt azt reméltem, hogy ez nem egy infarktusközeli állapot, hanem szimpla… rajongás. Ízlelgettem ezt a szót, barátkoztam vele, és határozottan írtam tovább barátnőmnek megfontolt soraimat.
- De neked nem tetszik, meg semmi…
- Még mindig leszbikus vagyok, Era.
- Jó, csak ezt mindig elfelejtem, mert sosem mozdulsz rám, amikor találkozunk.
- Hülye picsa.
Rebi hasonlóan széles mosolyt varázsolt az arcomra ezzel a néhány üzenetével, mint néhány órával az előtt az a kedves idegen tette, aki attól a pillanattól fogva már hivatalosan és tagadhatatlanul is az ismerősömmé avanzsálódott. Nem telt el sok idő, amíg írt nekem. Néha elárasztott bókokkal, néha pedig egyszerűen csak a kedvenc filmjeinkről és hasonló semmilyen témakörökről diskuráltunk, amelyekben túlságosan sok hasonlóságot véltünk felfedezni. Szabályosan zsibbadt az arcom a sok vigyorgástól, amit Káin meglepően különleges személyisége okozott. ”

- Pedig eddig nem tűnik túlságosan izgalmasnak – motyogta unott grimasszal az arcán Tibor.
- Hát… Az lehet. Mindenesetre nekem ennyi elég volt, hogy kellően felkeltse az érdeklődésem, és ne tiltsam le, miután közölte, milyen múltat hagyott maga után, hogy most ösztöndíjas lehessen bölcsészkaron...
Era tudta, hogy a „sötét múlt” minden történet érdekes pontját leplezi, hiszen rengeteg apró titokba nyerhetünk betekintést, ha ismerjük. Köztük a motivációba. Káin szorgalma és közvetlensége kész misztikummal ruházták fel a jellemét a lány szemében. Tibor figyelmes tekintete pedig arról árulkodott, hogy ő is szeretett volna részese lenni ennek a bizonyos titoknak. Még ha látszólag nem is volt az érzelmek bajnoka, valami kézzel fogható információ mindig egy kicsit mélyebbé tette a mesét, amelyet Era egy halvány mosoly kíséretében folytatott is.

„Szóval tényleg szörnyen belemerültünk a beszélgetésbe, ami talán nem olyan meglepő. Mint látod, szeretek pofázni. ” – Halkan kuncogott. – „De egyik pillanatról a másikra megcsörrent a telefonom, a kijelzőn pedig az ő neve világított. A szívem ismét heves dobogásba kezdett, levert a víz, és egyből felélénkült bennem az a szokatlanul mély hang, amely a névhez párosult. Kissé remegő kézzel emeltem a fülemhez a telefont, és elcsukló hangon köszöntem bele.
- Zavarba jöttél? – kérdezte, hangján pedig szinte érezni lehetett azt a pimasz vigyort, mellyel aznap már többször is megajándékozott.
- Csak meglepődtem – füllentettem, és alig hallhatóan sóhajtottam, hátha attól tompul szokatlan remegésem. – Hogyhogy felhívtál?
- Csak szerettem volna hallani a hangod. Meg így valamivel személyesebb – felelt barátságosan, én pedig megcsóváltam a fejem. Nem titkolta, hogy tisztában van lehengerlő csáberejével, nekem pedig jól estek tőle ezek a különösen szívélyes szavak. Szükségem volt rájuk, mert már régen hallottam hasonlókat.
- Most úgy érzed, mintha melletted lennék? – szálltam be én is a flörtölésbe. Tetszett a helyzet enyhe önbizalomnövelő hatása.
- Akkor felállna a faszom – jelentette ki komolyan, majd egy másodperc meghökkent hallgatagság után egyszerre nevettünk fel. – Jó, nem amúgy. De jó úgy szóban is beszélgetni valakivel, hogy nincsenek kínos csendek, és tényleg érdekel, amit mond.
- Pedig épp kussolni akartam, hogy végre te is mesélj magadról – csettintettem csalódottságot tettetve, ő pedig kedvesen felnevetett. – Nem igaz, hogy csak az én unalmas életemet taglalom már órák óta.
- Mit szeretnél rólam tudni? – kérdezte, mire eltűnődtem.
- Akármit. Miért vagy ennyire közvetlen mindenkivel? A kocsmában a pultossal is úgy csevegtél, mintha ezer éve ismernéd. Ez iszonyatosan ritka és szimpatikus – hadartam, és éreztem, hogy ő ismét elvigyorodik.
- Nem tudom. Szerintem mindenki megérdemli, hogy normálisan bánjunk velük.
- Tetszik ez a hozzáállás. Tényleg. Te egy jó ember vagy – vontam le a konklúziót, de Káin kellemetlenül felhorkant.
- Sajnos nem vagyok, de igyekszem.
Arcomból hirtelen kifutott a vér, aztán próbáltam arra gondolni, hogy ez bizonyára csak egyszerű álszentség.
- Miért gondolod ezt? Majdnem kitűnő tanuló vagy, jóképű, jóindulatú, vicces, és lefogadom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja – soroltam. – De nem akarom ezt tovább taglalni, mert elszállsz magadtól, és a végén velem sem akarsz majd szóba állni…
- Dehogy! – vágott közbe kedvesen röhögve. – Igazából én csak törlesztek.
- Mit törlesztesz? Kinek tartozol? – faggattam, mert sehogy sem fért a fejembe ez a szituáció.
- Sok tönkrement személynek, Era. Nekem börtönben lenne a helyem.
- Mit tettél? – fagytam meg egy pillanat alatt. Még a légzésem is megtorpant, és csak a lüktető halántékom adott jelet saját létezésemről.
- Nézd, én tényleg mélyről indultam. Tudom, hogy ez semmire nem mentség, de nekem is megvan ez a szokásos „apaveriacsaládot” sztorim – kezdte, én pedig hirtelen nem tudtam reagálni. Nem az első alkalom volt, hogy ilyen múltról meséltek nekem. – Egyszer majdnem megölte anyát egy részeg estéjén. Rám is rám akart támadni, de akkor már nagyobbacska voltam, és életemben először visszaütöttem. A bűntudat utána rosszabb érzést keltett bennem, mint az ökölcsapásai, amik minden porcikámat érték. Szerencsére nincs sok látható jele.
- Sajnálom – motyogtam közben, ő pedig (a hangján hallottam) ismét elmosolyodott.
- Már jó a kapcsolatom a faterral, de ez akkor tizenévesen nagyon levitt. Akkori legjobb haverom tartotta bennem a lelket, Robi. Igazából neki köszönhetem minden szép élményemet, de sajnos azt is, hogy belevitt kábítószeres ügyekbe is. Mielőtt letiltasz, már leálltam vele.
- Nem akartalak letiltani – hebegtem zavartan.
- Én tényleg nagyon lent voltam, Era – folytatta, a nevemet hallva pedig ismét végigszaladt a hátamon a hideg, ami akkor látogatott meg legutóbb, mikor először hallottam Káin duruzsoló hangját. Tudta, hogyan bánjon vele, tudta, hogy a nevem ismétlésével sokkal könnyebben kialakul az a személyes viszony, hogy ez a történet mélyebben érintsen meg, mint egy átlagos thriller film. - Árultam is a heroint, nem csak lőttem mindenféle szart magamba. Sosem fogom megbocsátani, hány embert sodortam bele ebbe az egész elbaszott valamibe. – Megcsuklott a hangja. Halk légzésemmel próbáltam nyugtatni az emlékek által felkavart fiút. – Tudod, mi az irónia az egész sztoriban? Én aznap veszítettem el Robit, amikor arról beszéltünk, hogy ki kéne szállni. Ő még elment egy utolsó buliba, én tudatosan kihagytam. Cserben hagytam, és ő egészen egyszerűen túladagolta magát.
- Magadat hibáztatod? – kérdeztem, hiszen mást nem nagyon tudtam mondani. A gyomromban kibogozhatatlan görcs fészkelődött, erős szívverésem pedig túl sok vért pumpált arcomba. Kivörösödve ültem az ágy közepén magam elé bámulva, küzdve a hallottakkal, hogy le tudjam nyelni őket, és a görcs ellenére is meg tudjam emészteni.
- Nem tudom leküzdeni ezt. Nehogy azt gondold, hogy magamat sajnáltatom, de azóta is rémálmok gyötörnek, akárhányszor alvásra hajtom a fejem.
- Akkor valószínűleg ez a büntetésed. Az örök bűntudat, felesleges még pluszban korbácsolni magad – próbálkoztam, de Káin cinikusan felnevetett.
- Van még valami, amit akár büntetésként is felfoghatok, de én nem hiszek a karmában – kezdte, mire érdeklődve pislogtam. – Ez igazából egy születéssel járó betegség, ami ellen nem nagyon lehet küzdeni.
- Micsoda? – kérdeztem, hogy próbáljam minél inkább kikerülni a kínos csöndeket. Szerettem volna, ha egy ilyen nehéz témánál érzi, hogy minden szava érdekel és figyelemmel kísérem, ahogyan kiönti a lelkét nekem. Meg akartam ismerni, minden porcikáját, minden lélegzetét kiszámíthatónak akartam tudni. Arra vágytam, hogy a lehető legközvetlenebb viszony alakulhasson ki köztünk, amikor már csak a másik tekintetéből kiolvassuk az összes gondolatát.
- A tüdőm… nem is tudom, hogyan fogalmazhatnám meg szépen... Haldoklik. Amilyen gyógyszereket szedek, csupán lassítani képesek a folyamatot, de megállítani nem. Engem ez az állapot fel fog emészteni – mondta bizonytalan hanggal.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy az orvos szerint körülbelül ötvenkét éves koromra teljesen tönkremegy, és akkor nekem annyi. De erről a szüleim sem tudnak, nem akarom, hogy ez gyötörje a lelküket.
- Értelek… Másképp állnának hozzád, és meg akarod óvni őket. – Magyaráztam, igazából magamnak. - Ki tud róla?
- Csak a legközelebbi barátaim – jelentette ki. – Körülbelül öt ember.
- És nekem miért mondtad el? – pislogtam döbbenten, magam elé meredve.
- Mert te olyan más vagy. Mármint… azt éreztem, benned lehet bízni, mert megérted a helyzetet. – Válasza némi büszkeséggel töltött el.
- Köszönöm – suttogtam elhaló hangon.
- De egyébként nem szorulok rá, és nem is érdemlem meg a sajnálatodat. Nem vagyok depis meg ilyenek, csak ez így van. Próbálom kihozni magamból a maximumot, amennyire ez lehetséges.
- Borzasztó erős vagy, ugye tudod? – kérdeztem szelíden.
- Igyekszem – szabadkozott. – De azért még nem tökéletes. És az örökös bűntudat egy olyan dolog, amit nem lehet egy pillanat alatt elhajítani.
- Persze, ez nyilvánvaló. Nem is próbállak téged kirángatni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem foglak megváltani. Egy napja ismerlek csak.
- És mégis nagyobb hatást gyakoroltál rám, mint egész életemben akármelyik csaj, aki próbált engem befűzni – közölte, amitől széles mosoly húzódott végig az arcomon. Talán attól a ponttól kezdve éreztem azt, hogy ez az egyszerű ismerkedés egy magasabb szintre jutott, és aznap azzal a gondolattal feküdtem le aludni, hogy megtaláltam a tökéletes személyt magam mellé. ”

- A kábítószeres ügyei nem rémítettek meg? – szólt közbe ismét Tibor, aki Era mesélése közben még a szemüvegét is levette, úgy koncentrált, hogy minden szó eljusson a tudatáig.
- Őszintén? Nem. Sőt, imponált, hogy ennyire egyenes. Tudom, fura vagyok – nevetett fel kissé feszülten, majd próbálta magát visszahelyezni az emlékeibe, hogy ugyanolyan beleéléssel folytathassa a mesélést, ahol az imént abbahagyta.

Megjegyzés: Folytatása következik...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Novella
· Írta: Securus
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 62
Regisztrált: 2
Kereső robot: 28
Összes: 92
Jelenlévők:
 · Francesca
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.0746 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz