Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Azonosulás

, 240 olvasás, Bánfai Zsolt , 7 hozzászólás

Elmélkedés

Nem akartam mást, csak látszani;
pergő dobszóban szünetként játszani
a csendet és lenni a levegő,
lépcsőre dermedő jövő.
Ütemre lépdelő gyászhuszár.
Önfeledten játszani, ahogy
lágy ólak közé szorulva a napsugár,
míg karcos csendben ázottan
önmagát keresve liheg a táj és
barázdák közé bújva vajúdik a határ.
Vagy csillagok közt zuhanó térben
a kéklő égben - én nemes ékkő
oldódtam mint kacér, büszke nő,
és vágyódtam a végtelenbe -
s mint fénybe ragadt apró lepke
koppanok a nyirkos levelekre.
Szorgos hangyaként hordom
hátamon az életem;
s akartam vagy nem megállni,
múló arcok közt meglátni mindazt,
mi értem volt vagy ellenem -
gyorsvonatként száguldott körben
néma évgyűrűin az idő velem.
S úsztak vele állomások, fényes arcok,
ismerősök - majd egyre mások,
vér és könnyek öntözték a földutat.
Most hulló levelek közt büszkén járok,
de jöttödre még mindig várok,
szikla léptű nemes öntudat.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: Bánfai Zsolt
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 5
Kereső robot: 11
Összes: 30
Jelenlévők:
 · Bánfai Zsolt
 · boszorka
 · gszabo
 · marisom
 · taxus_baccata


Page generated in 0.0683 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz