Huncutkodva int búcsút
az ősz, szeplős levélkéin
még ékes bíbormáz időz,
köd fátylába titkon szurkál
hajnali fohászt egy eltévedt
napsugár, tócsák tükréből
cseppnyi illúziót szublimál;
messzi hegyek mord ormán
zúgolódik a szél, pörögve-
forogva szitál tengernyi
hódarát a Tél; gúnyája tavalyi,
csizmája kopott, órák, napok
kerekén száguld az idő,
türelmetlen hévvel kopog;
.
.
.
de csak csöndes éjen nyit ablakot
Hóanyó, s dunyhája pihe-puha
pihéiből borít ránk békét, a fehér
ünneppel selymes múlt-takaró.
(2018)