Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Csing-ling-ling

, 154 olvasás, Aevie , 12 hozzászólás

Magány

Egykor én is normális voltam. Az élet azon részeivel találkoztam, ami élményt nyújtott. Pozitívat vagy negatívat, az most nem számít: hatott. Ahogy mindenki más, végigjártam a sulikat, aztán dolgozni kezdtem, ebben semmi különös nincs, inkább az a furcsa, ha valaki nem fekszik be a társadalmi elvárásoknak. Főleg, ahol kemény a szülői nyomás. Mindegy, szóval így vagy úgy, de valahogy eljutunk a felnőttkorig, nagyjából végignyalva az aszfalttól elkezdve az élet habos tortáit.
Aztán így vagy úgy, nagyjából minden nő teherbe esik. Én nem tehettem semmit ellene, érte meg... mit tudom én, már hogy volt. Boldog voltam akkoriban. Megszabadultam a zárda gondolatától is, összeomlott lelkem temploma, és egy időben feszítettek a vállamra akkora felelősséget alig-felnőttként, hogy senki sem gondolta volna, hogy megúszom az életem kudarcok nélkül, de épp ellenkezőleg: szárnyaltam akkoriban. Ólomterhekkel is angyalkönnyűen. A legszabadabb évek voltak, és bizonyára nincs ez másnál sem különösebben másként, sosem voltam különleges, csupán normális.
A terhesség is nagyjából az volt, leszámítva, hogy egy tollvonással vetett véget a repkedéseimnek. Nem akartam anya lenni, a világon a legutolsó volt, ami szerettem volna. És ez nem normális. Nagyon rossz érzésem volt az egésszel kapcsolatban, nyilván a saját anyám miatt, vagy már nem is tudom, hogy ez saját felfedezés volt-e, vagy pszichiátriai. De az időt nem állíthatod meg csak úgy. A munkahelynek annyi, a szakmai csúcs – ahol te voltál az egyetlen zászlótűző, már csak délibábnak tűnik, az egyetlen szerencse, hogy elég érzékeny ember vagyok, valami úton-módon megtanultam, mit jelent anyának lenni. Vagyis, hogy lehet örülni annak, ahogy a test és a psziché teljesen eltorzul egy új élet fejlődésének terhelése alatt. Nem vetettem volna el, azt azért még én sem, csak hagytam, hogy teljen az idő.
A baba egészséges lett, nekem lett minden bajom, és az orvosok olyanok, hogy szeretnek etiológiát kutatni, okolni. Attól megnyugszanak. Azt hittem, meghalok, azt hittem Csing-ling miatt halok meg. Valami nagyon rossz történt a szülés után, amiből sosem fogok már teljesen meggyógyulni, viszont különleges képességekkel ruházott fel az az akkori átok. Már nem vagyok normális, már mindent láttam, amit a többség sohasem. Nagyon nehezen kezdődött az anyaságom emiatt, de sosem hagytam, hogy Csing-ling ebből bármilyen kárt is szenvedjen, hogy egyáltalán, ebből bármit is érezzen. Maximális ellátást kapott, és én olyan maximálisan jó anyukája voltam, ami már nem normális. Lehet, hogy ebbe haltam bele majdnem, mindenesetre, minél több év telik el azóta, annál kevésbé tudom meghatározni, mi történt akkor. Az igazság leginkább ahhoz áll a legközelebb, hogy bele akartam halni.
De nagyon lassan és fokozatosan csak túl lettünk mindenen, amit tenni kellett akkor, és én annyira belemerültem Csing-ling világába, olyan mélyre szálltam benne és hozzá, amilyen közel még a köldökzsinór sem engedett anno. A legmélyig akartam megóvni a halálos világomtól. Így aztán annyira ismertem minden rezdülését, ahogy rég tudtam, így nem is lehetséges. Ez így nem is normális. Földöntúli módon érzékelem őt, és az egész fogalmam önnön létezésemről teljesen átprogramozódott: Csing-ling anyja vagyok, és semmi más. Így vagyok, ez vagyok, semmi nem érhet hozzám közelebb, mint a kislányom.
És egyszer csak, talán a szomszéd kezdte el, hogy a kislányom nem normális. És mivel én létezésének minden aspektusának folyamatát pontosan értettem és éreztem, azt gondoltam, hogy ő nem az. Hogy azért, mert Csing-ling más, azért még nem kellene fogyatékosnak bélyegeznie. Aztán jöttek a többiek. A védőnő, a rokonok, és végül az óvoda lett az, aki mint szerv kötelezett arra, hogy végigjárjuk azokat a helyeket, ahol majd papírt adnak arról, hogy Csing-ling nem normális. Hogy zavart az a lény, ami a testemből való élet, aminél sosem értettem jobban semmit a világon. Az hogy lehetne abnormális? Az csak annyit jelent, hogy én is az vagyok. Érteni az abnormalitást, az a spektrumzavar.
Azt mondják, három gyereknek felel meg… Vagyis olyan nehéz vele, mintha egyszerre hármat nevelnék. Mert semmi mást nem figyelnek, csak azt, hogy mennyire könnyű betörni a gyerekeket a társadalmi malomkerékbe. Ha neki az óvónő háromszor annyit szól, akkor minden bizonnyal fogyatékos. Az nem számít, hogy három évesen ír és olvas, az senkit nem érdekel, hogy különleges képességei vannak, csak az, hogy az iskolarendszerben ne okozzon problémát, hogy a tantestület tagjainak majd több ideje legyen a telefonjába bambulni, mint vele törődni. Most erre készülünk. Heti hat vagy hét fejlesztő órát kap, hogy olyan legyen, mint a többi taknyos bamba gyerek, hogy betörjék, hogy elvegyék a különlegességét. Ami nélkül nem az én lányom lenne. Még nem tudják azt, hogy a társadalom sosem fog felülkerekedni a szuperhősök különleges képességein, és sosem lesznek eléggé kompetensek arra, hogy megváltoztassák egy anya látását, akkor sem, ha ő a világon az egyetlen, aki szerint a kislánya annál is normálisabb, aki ránk szabja ezeket a szabályzásokat.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 23

Page generated in 0.0455 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz