hófehér függönyök könnye omlik a tájra
oly' szűzi és ártatlan, mint a fagyos
szántóföldek magánya
súlyos és vastag a vakító lepel
fehér gyolcs a táj és lobog –
csend van - csak néhány
csengős patkó dobog
kihűlt a világ,
a vakító éjben összekeveredtek
az atomok, didergő molekulák
és mint a kályha melege
oly' olthatatlan vággyal
feszül a lobogó tél szívembe -
hegyek, völgyek, zord fenyvesek fáznak
és boldogan ájulnak bele,
hisz' szívemben Karácsony dobban
fénye forró mézillattal lobban,
felkoccan a jégvirágos ablakokra
lángja szédül, dala zeng
kis szívekben megremeg
szeretem ezt a csodát, rendet
meleg fények, zúzmarás éj fenyves ága
mindenütt szeretetet karcol
a hóban fürdő vén világra
néma csend ül
remeg a táj
a vastag hóban fellobbannak
súlyos ablakok;
rajtuk át szívembe látnak
a hazatérő szarvasok