Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Katarzis

, 45 olvasás, jegenye , 3 hozzászólás

Gondolat

A fiú mozdulatlanul feküdt az árnyékban, munkától átizzadt, de már megszáradt testtel. Ébredés után volt. Az alvás ájulásszerűen édes volt, a szája sarkából a nyálat mint bizonyítékot, kissé szégyenlősen próbálta letörölni. Keresztberakott lábai árulkodtak önmagába zárkózott világáról, ha úgy tetszik magányosságáról. Fázott. Mindig ez van, gondolta. Néhány pillanat az életében, ami boldogságnak mondható. A hajszolt munka okozta fáradságot követő taglószerű elalvás kezdete és az ébredés néhány pillanata. Ezek azok az idők, amikor csak úgy van. Nem gondol semmire, nem működik a földi teste, agya, nincs materializmus, nincs szellem, csak az alvás jóérzése, amit micsoda őrületes ellentmondás, éppen alvás közben nem él át az ember. Ezek a megrajzolhatatlan határvonalak lennének az igazi boldogság pillanatai? Amikor egyik síkból épp átlépünk a másikba? Érdekes, jutott eszébe a fiúnak, valami teljesen más érzés, de azért mégis valami hasonló keríti hatalmába, amikor egyik országból átlép a másikba. Aztán ott vannak a felkészületlen diák vizsgái, amikor sikerülnek. Aláírja a tanár a félévi indexet, és az néhány pillanatig mennybe repíti a tanulást elbliccelő korhely diákot. Aztán kiüresedik agya, azt is elfelejti, hogy a világon volt az a tantárgy, semmivé foszlik a nagy öröm.
Így van az összetákolt férfi a szeretkezéssel is, jutott eszébe. Mit össze nem csahol, nyáladzik, hazudozik, néhány pillanat földöntúlinak hitt boldogságért... "aztán a férfi cigire gyújt, nézi még egy kicsit a TV-t és elalszik... ”
Valójában retteg az elalvástól, gondolta a fiú, mert már a lefekvés előtt attól fél, hogy fel kell kelnie és a másnapi gondokat kell céltalanul ütni-vágni, azok meg csak kiröhögik, mint egy léggömb pattannak odébb ujjaitól.
Vágyakozva, irigykedve gondolt a szétvetett lábakkal hortyogó embertársaira, akik ébredést követően nem húzzák össze magukat fázósan, hanem kirúgnak az ágyból. Vakaródzanak, nyújtóznak, örömmel szaladnak a "hideg zuhany" alá és soha nem gondolnak arra, hogy valójában mindenféle földi cselekedet hiábavaló butaságnak tűnhet.
A fiú életében egy igazi "fekvés" volt, gondolta most, ami igazán örömet okozott, és nemcsak néhány pillanatig. Ez még gyerekkorában történt egy megrakott szénásszekéren. A csillye tetejébe kis vackot, lyukat vájt az egymást keresztező nagy kötelek elébe, melybe belehelyezkedett úgy, hogy a lába és a feje egy magasságban volt, teste félkörívben süppedt bele a friss szénába. A lovak elindultak hazafelé a dűlőúton, a gumikerekes stráf és a széna az üt huppanóit finom imbolygássá változtatták. Még egy darabig fészkelődött, aztán nyitott szemmel, mozdulatlanul az eget bámulta, a földről elfeledkezett. Ez volt maga a boldogság. Moccanás nélkül előrehaladni anyaméhszerű ölelésben. Hirtelen azt képzelte el, hogy egy nagy karaván szénásszekér halad így, a szénán minden számára kedves ember besüppedve bámulja az eget, mosolyog és ringatódzik. Aztán a lovak felgyorsulnak. Megirigylik az emberek semmittevését, boldogságát. Minden ló igyekszik felugrani az előtte levő szénásszekérre. Sikerül is nekik, a kötelek, az istráng, a lószerszám érdekes módon épp annyit enged, hogy a lovak is hanyatt dobják magukat a kazal tetején, de nem úgy, mint mikor a porban fetrengve vakarják hátukat. Mozdulatlanul fekszenek begörbült háttal, pofájukról lelóg a bőr, élvezik a ringást.
Az emberek a bakokról mind felugrálnak a szénába.
Az első szekér elé fogott lovak kétségbeesetten keresik a széna menedékét, de előttük csak a szikár dűlőút. A bakon ülő két ember ostorral üti-vágja hátukat, ostornyéllel piszkálja farukat. A lovak háta megizzad, nyirkos lesz, majd fehéres habot ereszt. A bakon ülő két ember mit sem vesz észre abból, hogy az egész karaván terhe a két első lóra szakadt, akik elsőből így lettek az utolsók, mint akiknek megadatott az a szerencse, hogy szekeret húzhatnak itt a földön. Mert visszafordulni nem tudtak a keskeny úton, hogy ők is felugorjanak egy szekérre, megállni nem mertek az ostorok miatt, na meg becsületből. Egy hirtelen kanyarodónál aztán, véletlen vagy szándékosan, de a két agyonhajszolt ló belehúzta a karavánt egy szakadékba, és "maga fölé temette"...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Jegyzet
· Írta: jegenye
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 30
Regisztrált: 2
Kereső robot: 54
Összes: 86
Jelenlévők:
 · bladeattila
 · boszorka


Page generated in 0.0742 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz