Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Bence

, 54 olvasás, Sutyi , 8 hozzászólás

Sajgó lélek

A belvárosi ház sivár udvarába még délidőben sem sütött be a nap. Talán a magas terméskő fal miatt, amely a déli oldalon határolta, s amelyre csak néhol kapaszkodott fel bátortalanul egy-két satnya vadszőlőhajtás. Rajta kívül még csak az ecetfa burjánzott elpusztíthatatlan élni akarással, minden milliméternyi földterületen utat törve magának.
Arra az oldalra pedig, ahol a komfort nélküli lakások ajtajai sorjáztak félkörívben, még az eresz is sötét árnyékot vetett.

Az udvar közepén egy kilenc- tízéves forma vézna fiúcska álldogált elárvultan.
Mintha nem tartozna senkihez, egykedvűen billegett egy macskakő domborulatán. A száját konokul összezárta, s a szemét lesütve nem nézett egyikünkre sem.
Anyám és nagynéném a lakás ajtaja előtt hosszasan sutyorogtak időnként rá-rápillantva, addig, amíg egy-két szomszédos ajtó résnyire nem nyílt, sejtetve a mögöttük leskelődő, kíváncsi, pletykára éhes fehérnépet.
Akkor hirtelen elhallgattak. A nagynéném odalépett Bencéhez, s kézen fogta:
– Gyertek be a konyhába – mondta – ne hallják a szomszédok, miről beszélünk. Készítek nektek egy-egy bögre kakaót.
Szótlanul ücsörögtünk Bencével az asztal két legtávolabbi sarkán, sanda pillantásokat vetve egymásra.
A felnőttek még egy darabig a szobában beszélgettek, majd készülődni kezdtünk.
A nénikém búcsúzáskor még annyit mondott anyámnak:
– Beszéljétek meg otthon, mi legyen Bencével.
A második évemet fejeztem be a gimnáziumban akkor nyáron, s anyám, mint a legidősebb lányát felnőttnek tekintett, ezért amikor a Trabanttal hazafelé zötykölődtünk a sok helyütt rázós kövesúton a végtelen aranyló búzatáblák között, megosztotta velem a titkot:
– Igaz, apátok szava a döntő ebben is, de mégis úgy vélem, nektek is van beleszólásotok abba, mi történjen Bencével. Kati és Zoli, két hete a jugoszláv tengerpartról egy helyi pap segítségével átjutott a határ túloldalára Olaszországba. Egyelőre lágerben vannak, de Amerikába készülnek, ha lesz elég pénzük a hajóútra. Úgy tervezik, hogy Bencét a Vöröskereszt segítségével ki tudják vitetni, hiszen kiskorú. Azt kell eldöntenünk, hogy erre az időre ki fogadja be Bencét a családból.

Nehezen tudtam elképzelni, hogy Kati – anyám húga – csak úgy itt hagyta egyedüli, agyondédelgetett fiát. Gyakran töltöttek nálunk egy-két napot falusi házunkban, és láttam, hogy Bence állandóan az anyja szoknyája körül sertepertélt, s esténként is csak úgy tudott elaludni, ha az anyja melléfeküdt s megengedte, hogy Bence hozzábújva az ujjaira tekergesse a hajtincseit.
Irigyeltem a köztük lévő szeretetteljes, bizalmas viszonyt, amit mi a húgommal soha nem kaptunk meg az anyánktól. Neki soha nem volt ideje ránk. Nem emlékszem, hogy valaha is megsimogatta volna a fejünket, vagy elalvás előtt megpuszilt volna bennünket.
Mennyi gonoszság lakozik egy ártatlannak hitt gyermeki lélekben! Szinte magamnak is alig mertem bevallani, hogy volt bennem némi káröröm.

Azután otthon, rövid időn belül eldőlt Bence sorsa. Apám akkoriban, már a hatvan felé közeledett – hiszen mi is késői gyerekek voltunk –, s két agyvérzéssel a háta mögött nem mert ekkora felelősséget magára vállalni. Így Bence, anyám legfiatalabb testvéréhez Mártihoz került, akinek nem volt családja, s egy szolgálati, pedagógusházban lakott a Mohácsi-szigeten, egy kicsi faluban.
Márti örült Bencének, sok szeretettel vette körül, de a kamaszodó fiú egyre inkább kezelhetetlenné vált. Amikor már sokadjára próbált átúszni a Dunán a határ túlsó oldalára, nevelőintézetbe zárták.
Ezután már nem lehetett beszélni vele. Nem érdekelte senki és semmi.

Tizenöt év telt el, s Bence emberré érett. Jó kiállású, magas, izmos férfi vált belőle. A haja még mindig aranyszőke, göndör fürtökben keretezte a homlokát, csak az orcája két oldalán lévő gribedli nem sugározta már azt a bájt, mely gyerekként a sajátja volt.
A katonaideje letöltése után megkapta az áhított útlevelet Amerikába.
Amikor elbúcsúzott tőlünk reményekkel telten, akkor láttam utoljára.

Pár évvel kiutazása után a szülei nyugdíjasok lettek, s úgy döntöttek, hazatelepülnek Magyarországra. Bencét jó álláshoz segítették. New Yorkban egy neves, világszerte ismert cégnél az igazgató műszaki titkára lett.

Fél év múlva az egész család értetlenül és döbbenten fogadta a halálhírt.
Bence a mélybe vetette magát az irodaház huszadik emeletéről.

Évtizedek múltán egyedül állok egy sír mellett az orosházi temetőben.
A fehér márvány fejfán egy fénykép. Rajta Kati és Zoli, amint Bencét közrefogják és átölelik.
Boldog mosolyuk még a síron túlról is sugárzik.

Bence hazatért az övéihez.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Novella
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 32
Regisztrált: 3
Kereső robot: 52
Összes: 87
Jelenlévők:
 · aron
 · boszorka
 · Erzsimama


Page generated in 0.0707 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz