Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Rongyfej I.

, 66 olvasás, quentin , 3 hozzászólás

Misztikum

Elmerengtem egy pillanatra a kandalló párkányára helyezett alabástrom illattégely kifinomultságán. Tökéletesen illett a nappaliba. A carrarai márvány padlólapokon nevetve szikrázott a fény, épp mintha élvezné: abban a kiváltságban részesül, hogy önfeledten játszhat rajtuk. Tökéletes rend volt és tökéletes tisztaság egy tökéletes ízléssel berendezett házban. Az enyémben.
Ráérős léptekkel sétáltam el a konyháig, ahol az étkezőasztalon, szokásos helyén gőzölgött a kávém. Felvettem, és elindultam a télikert felé. Egy darabig kavargattam az aranyozott porceláncsészémben. Fenséges illat járta át a levegőt. Behunytam a szemem és mélyet szippantottam. Ajkaimhoz emeltem a csészét, és az ilyenkor szokásos három kis kortyomat a legteljesebb mértékben kiélvezve elfogyasztottam. Lassan nyitottam ki a szememet. Elmosolyodtam. Ismét egy hibátlan kezdet. A csészét a kis asztalkára tettem. A lakásnak erről a pontjáról megfelelő rálátásom nyílt az utcára. Csak innen, a trópusi növények közt ülve, máshonnan egyáltalán nem. A kerítés magas és tömör, a kapu kovácsoltvasból. Hatalmas szőlőfürtmintájú cirádái között épp annyi hely van, hogy az út túloldalán lévő buszmegálló apró részletét lássam. Aprócska részlete egy kisszerű világnak. Ahogyan beindítás előtti futószalagon a borospalackok, úgy várakoznak ezek az apró lények arra, hogy részt vehessenek az életükben. Dolgoznak. Hajnalban kelnek és késő éjszakáig is távol vannak. Bevásárolnak, például. Az egész mintegy huszonöt méterre van, mégis egy tökéletesen másik világ. Elérésre érdemtelenül távol.

Egy középkorú nő, röhejes léptékű magassarkúban és olyan szoknyában, aminek az anyagából egy zsebkendő sem jönne ki. X-lába van, és nem átallja megmutatni. Mellette egy fiatalabb férfi. Kék dzsekis, hordóhasa van, legalább tízakós. Nem tudja már felhúzni a cipzárját, csak épp bekapcsolni alul. Szinte hallom, ahogy szuszog és zihál, mert – ő biztosan úgy ítéli meg – futott egy utcasaroknyi távot. Pedig a busz csak három perc múlva ér majd ide. Beszédül a képbe két egyetemista, ez a drog-cserebere pontjuk. Nem néznek egymásra, csak a kezük ér össze pár másodpercre. Ha ők nem látják egymást, akkor mások se őket – nyilván.
Egy pillanatra félrenéztem, mert a jobb kezemhez ért a törpe hamamelis intermedia levele. Kis boszorkány – gondoltam. A csészém után nyúltam, hogy felemeljem az utolsó kortyért. Amikor visszanéztem épp megmozdult a világ. Az X-lábú nő és Hordóhas egymás felé léptek, a Dílerek pedig egyszerre előre. Azt hiszem közvetlenül a mozdulataik előtti pillanatban láttam meg mögöttük azt az alakot. Feketében volt. Fekete cipő, fekete nadrág és kinyúlt, fekete pulóver. Az egész feje be volt tekerve fehér gyolccsal, amit a baloldalon épp csak átütött egy vörös folt. Aztán eltakarták előlem, és besiklott eléjük a busz.
Mire elment addigra épp felfogta a fülem a darabjaira törő porceláncsésze kakofóniáját. A kint teljesen üres lett. Lenéztem. Ezer darabra tört, a törmelékek közt kicsi, sötétbarna polipként kereste útját a márványon a reggeli kávé. A citromsárga boszorkányvirág ágai vidáman bólingattak fel és alá.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Próza
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Aevie

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 39
Regisztrált: 0
Kereső robot: 45
Összes: 84

Page generated in 0.0734 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz