Navigáció


RSS: összes ·




Vers: A végén csak Mi marad…

, 74 olvasás, GoldDrag , 5 hozzászólás

Szerelem

      Összeborulnak a völgyek,
      az erdők, a fák, a fények,
      hátukat lelkednek támasztják
      rebegő bordák súgta éji kéjek.
      Sóhaj patakban csordogál a reggel,
      az álom, a sóvárgás, a vágy,
      öledben elszunnyadó Ősz,
      Télbe forduló világ.
      Pihenni térnek az égitestek,
      a csillagok, a bolygók, a holdak,
      üstökös fátyla szunnyadva bőrödön
      simít, mint erdő szegte tisztást a tópart.

      Veled alszik a pillanat, álmot lát
      térben, s időben az anyag.
      Magába omlik a Mindenség,
      s a végén csak Mi marad.
      Kinyíló szemedben oldott szóra
      égisz-orca bólint kedvesen,
      nászt jár benned az illó élet-óra,
      ütemre lélegzik ihletem.

      Összekulcsolnak az évek,
      minden mi jó volt, vagy fájt,
      a szótlan pillanatok megfáradt
      tüzéből pattogó „lépjünk tovább” szikrák,
      az álmok, a csókok, az érintések,
      a küzdelem,
      s minden bók,
      mit kimondatlan is,
      de kimondtál
      Nekem.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: GoldDrag
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 30
Regisztrált: 2
Kereső robot: 56
Összes: 88
Jelenlévők:
 · bladeattila
 · boszorka


Page generated in 0.0814 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz