Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Éjidőn

, 59 olvasás, banfaizsolt , 3 hozzászólás

Sajgó lélek

Úgy gurulnak előttem az elhasznált évek
mint gesztenyék játszó gyermek előtt
s velük hűlnek a foszló, színes álmok,
születnek és törpülnek a valóságok -
ráncok fáznak meredten kemény tükör előtt
az elpergő időt siratva szőnek át, mint
hajdan színes álomparkban ottfeledett fák tövén
a moha - ahogy ágat, vesszőt, indát, mindent benőtt -
hálózzák vénülő szívem évek, erek, emlékek, dalok,
s néha-néha még azt álmodom, hogy
kertemből kinőtt évszázados diófa vagyok,
mely éjszakánként még felmered a néma égboltra,
s dicső élet vágyát álmodja le róla.

Roppanó faágakon csüng a szédült éjszaka,
régi szerelmek, bársonyléptű érzelmek búja fáj,
kabátomban doboló szívem vad ritmusokra jár
s holdfény ízű létem ereimben még mohón élem
de a nedves-fényes, nyirkos este
álmomban már reá szállt a levelekre;
küszöbökre száradt sóhaj már a táj
s ahogy szép szívem dobszavát hallgatom
az emlékek vonulása sajog,
és fáj, és fázom, és élek... még nagyon.

(bzs-hb) 2018. 11. 07.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: banfaizsolt
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 31
Regisztrált: 2
Kereső robot: 53
Összes: 86
Jelenlévők:
 · bladeattila
 · boszorka


Page generated in 0.0473 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz