Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Corpus Delicti

, 99 olvasás, Inconnu , 3 hozzászólás

Sors

Igen régen születtem, a pontos idejét sem tudom már, de sok forró napfény égette, sok jeges szél tépte arcomat. Születésem gyors volt, de igen fájdalmas. Egy hatalmas kőtömbből hasítottak ki, s vágtak szép szabályos kocka alakúra. Ezzel persze még nem értek véget a megpróbáltatások, éleimet köszörűgéppel szépen lekerekítették. Na, ekkor már kész voltam. Odahajítottak egy nagy kőrakás tetejére, s testvéreimmel együtt kíváncsian vártuk, mire is volt ez a nagy felhajtás, mi fog történni velünk.
Valójában nem tudtam, mi ez az egész, fogalmam sem volt, mi vagyok, vagy ki vagyok, s miért vagyok. Napokig hevertünk ott, nem történt semmi. Aztán egyszer csak érkezett egy kocsi. Két hatalmas, erős ló húzta. Emberek is jöttek, feldobáltak bennünket a kocsira, s elindultunk valamerre. Lassan mentünk, a két ló nehezen bírta a súlyos terhet, de azért húztak tisztességesen. Igaz, a kocsin ülő ember is besegített a dologba, időnként jól odasercintett nekik az ostorral.
Hosszú volt az út, de nem nagyon izgattuk magunkat, végül is nem volt semmi dolgunk. Egy nagy épületnél megálltunk. Mellette nagy kocsik álltak szépen sorban, egymás után. Átraktak bennünket. Szerencsém volt, a rakás tetejére kerültem, így aztán tudtam nézelődni. Mikor az összes kocsi megtelt, elindultunk. Egy nagy fekete gép húzott bennünket, sűrű, sötét füstöt eregetett. Eleinte alig bírta, prüszkölt, szuszogott, de aztán szépen felgyorsult és vidáman pöfékelve haladt. Hegyek között, völgyek között zakatoltunk, aztán lassan távolba tűntek mögöttünk a hegyek, sík tájon mentünk, körülöttünk hol sárga, hol zöld volt a táj. Kezdtem kíváncsi lenni, hova is mehetünk, és ha odaérünk, mi fog történni velünk. Reméltem, nem faragnak tovább. Már kétszer is sötét volt, mikor végre megérkeztünk. Házak között álltunk meg, már vártak ránk a kocsik az erős, szép nagy lovakkal. Ismét a pakolás következett. Most persze alulra kerültem, nem láttam semmit, csak sötétség vett körül és csend. Na, mindegy, gondoltam, legalább pihenek egy kicsit, hosszú volt az út. Nem éreztem a legjobban magam, tiszta korom voltam a füsttől, amit a fekete gép ontott ki magából egész úton. Nem mintha finnyás lennék, de ez már nekem is sok volt. Elindultunk. Lassan döcögve haladtunk. Sokáig mentünk, zajok vettek körül, hangok jöttek minden irányból, de hogy honnan, azt persze nem láttam. Aztán ismét a megérkezés. Elkezdtek lepakolni bennünket. Most ismét a kupac tetejére kerültem. Néhány dolgot már kezdtem megtanulni. Például azt, hogy egyszer fent, egyszer lent. Körülnéztem. Egy széles út mentén raktak le bennünket. Az út két oldalán hatalmas házak sorakoztak. Nagyon nagy házak, sok-sok ablakkal egymás mellett és egymás felett. A házak mellett rengetegen jöttek és mentek, sok-sok ember. Nem hittem, hogy ennyi ember van. Na, mindegy, gondoltam. Egyszer csak elkezdett jönni a víz felülről, egyenesen az égből. Először megijedtem, de éreztem, ahogy mossa le rólam a rám rakódott kormot és port. Ennek örültem, mindjárt jobban éreztem magam. Néhány nap múlva munkások tűntek fel, elkezdtek ásni, homokot hordtak, tettek-vettek. Nagy volt a mozgás. Mikor szépen felásták és elsimították az utat, nekiálltak szépen lerakni bennünket, sorban, szorosan egymás mellé. Gyorsan haladtak, hamar megtelt az út, szép fényesen csillogott a forró napsütésben. Én szélre kerültem, a házakhoz közel. Nem tudtam, ez jó vagy rossz. Majd kiderül, gondoltam. El sem tudtam képzelni, miért pakoltak bennünket ilyen szépen sorba, szabályosan, de biztos megvolt az oka.
Az élet ettől kezdve megváltozott. Eddig mindig történt valami, vágtak, faragtak, felpakoltak, lepakoltak, hoztak-vittek mindenfélével, dobáltak ide-oda. Mostantól viszont alig történt valami. Csak feküdtem az út szélén, nézelődtem, hallgatóztam, de a napok többnyire egyformán teltek. Lovak járkáltak rajtunk, meg néha pöfékelő, ló nélküli dobozok, büdös füstöt fújtak ki magukból és néha élesen sípoltak. Később hallottam a szomszédomtól, hogy autónak hívják ezt az izét. Hamar rájöttem, hogy jó helyre kerültem, a szélén nem ment semmi, se kocsi, se autó, így aztán nem sok dolgom volt. De nem csak ezért volt szerencsém. Közel voltam a házakhoz, jól láthattam a járókelőket. Ahol ők jöttek-mentek, az kicsit magasabban volt, és szintén kövekkel volt kirakva, csak nagyobbakkal, mint mi voltunk. Kétféle embert különböztettem meg. Voltak a magasabbak, erősebbek, fejükön rövid volt a szőr, olyanok, amilyenek bennünket is pakoltak, szállítottak, s voltak kisebbek, hosszú szőrrel a fejükön. Nekem az utóbbiak jobban tetszettek. Később persze megtudtam, hogy férfiaknak és nőknek nevezik őket. Mindkét féléből voltak kisebbek, nagyobbak. Egy idő után csodálkozva láttam, hogy lassan a kicsikből is nagyok lesznek.
Hosszú volt az idő, amit ott töltöttem és persze elég unalmas is. Szinte alig változott valami. A lovak egy idő után valahova eltűntek, csak néha-néha haladt el egy-egy általuk vontatott kocsi. Nem is bántuk, állandóan kiengedtek magukból valami gusztustalan, büdös izét, mi meg szagolgathattuk naphosszat. Az emberek is állandóan mentek, hol lassabban, hol sietve, ki egyedül, kik csapatostul igyekeztek valahova. Néha rajtunk is mentek, olyankor nagyon sokan voltak, nem fértek el a gyalogos járón. Emlékszem az első esetre, férfiak voltak, sokan, szépen, sorokban haladtak. Egyforma ruhájuk volt, hátukon hátizsák, kezükben puska. Egyszerre léptek és énekeltek. Vidámak voltak. A nők és a gyerekek a házak mellett álltak, integettek. Ők is vidámak voltak. Elmentek és utána hosszú ideig nem történt semmi érdekes. Talán kicsit kevesebb járókelő volt, azok is inkább nők, s ők is fáradtabbak, csendesebbek voltak. Aztán egy időre felbolydult minden. Emberek vonultak, sokan, férfiak, nők, mindenféle ruhában. Végigmentek rajtunk, ők is énekeltek és rózsákat tűztek a ruhájukba. akinek meg volt puskája, az annak a csövébe is betett egy szál rózsát. Egy ideig ez ment, aztán abbahagyták. Talán megunták. De csak egy időre, mert megint jöttek, csak már nem volt rajtuk rózsa, helyette csillagot, szép piros csillagot tűztek ruhájukra, sőt még a sapkájukra is. Persze énekeltek. Úgy tűnik, ha sokan vannak, egyből énekelniük kell. Furák ezek az emberek, elég nehéz megérteni, mit, miért is csinálnak. Nem is sokat foglalkoztam velük, de azért volt, akit szerettem. Pontosabban kettő. Egy kicsi fiú és egy kicsi lány, a hozzám közel eső házban laktak. Délutánonként, ha jó volt az idő kijöttek, s ott játszottak. Gyakran leültek pont elém a gyalogos járó szélére, s ott beszélgettek. Nem nagyon értettem miről, de éreztem, jól megértik egymást. Akkor is ott voltak, amikor az egyik legszebb dolog történt, amit láttam.
Esős nap volt és nagy tömeg gyűlt össze a gyalogos járókon. Az emberek szép ruhájukat vették fel és örültek. Vártak valamire, néztek előre. Már én is kíváncsi voltam, mikor végre megpillantottam. Egy nagyon szép lovon lassan közeledett egy férfi. Ez a ló nem olyan volt, mint amilyenek a kocsikat húzták. Ez a ló fehér volt, kecses volt, könnyedén mozgott. Persze nem is volt olyan nehéz dolga, nem egy kővel megrakott kocsi elé volt kötve, csak egy embert kellett vinnie. Az ember is szép volt, ruháján fényes díszek csillogtak, s komoly arccal nézett maga elé. Mögötte katonák mentek, volt néhány ló is, de azok nem voltak olyan szépek. Láttam a két kisgyereket is. Egymás kezét fogták, s integettek, mikor lassan elhaladt előttük a ló és lovasa. Ezután ismét unalmasabb idők következtek, nem történt semmi. Az emberek jöttek-mentek, talán több lett az autó, de ez engem nem érintett, az út szélén voltam. A kicsi fiú és kicsi lány egyre nagyobb lett. Szépek voltak. Csak az tűnt fel, hogy lány nagyon meghízott. Aztán napokra eltűntek. Mikor újra láttam őket, a lány ismét vékony volt. Csodálkoztam is, hogy csinálta ilyen gyorsan. Egy kicsi embert tartott a karjában. Boldognak látszott.
Már azt hittem, örökké tart ez az unalom, de hirtelen ismét felgyorsult minden. Autók érkeztek, hosszú sorokban, tele fura idegennel. Sötét ruhát viseltek és valami furcsa, számomra érthetetlen módon beszéltek. Szavaik kurták, kemények voltak, akárcsak lépteik, melyeket magamon éreztem. És megjelentek nagy, szürke szörnyek is, nem kerekeken, hanem kőkemény talpakon, melyeknek nyomása még nekem is fájdalmas volt. Áldottam szerencsémet, hogy az út szélére kerültem, mert így csak ritkán hajtott át rajtam egy-egy ilyen acélszörnyeteg. És jöttek gyalog is, szokás szerint egyszerre léptek. Természetesen énekeltek. Éreztem, megváltozott minden. Az emberek keveset voltak kint, mindig siettek, már nem sétálgattak a simogató tavaszi napsütésben. Egy reggel teherautó állt meg a ház előtt, pont mögöttem. Két puskás katonaféle bement a házba, majd hamarosan újra megjelentek a kapuban. Velük volt az én két kedvencem is, kézen fogva vezették a kis embert, aki közben már nagyobb lett, járni is tudott. Felmásztak az autó hátuljára és lassan elindultak. Láttam szomorú tekintetüket, ahogy a távolodó házat nézték. Vajon hova mehetnek, kérdeztem magamtól, de persze nem tudtam a választ. Azért reméltem, hamarosan újra látom őket. És úgy is lett. Egy forró délutánon ismét rajtunk vonultak az emberek, de most nem énekeltek, nem voltak vidámak. Lehajtott fejjel, lassan mentek, léptükből fáradtság és fájdalom áradt. Puskás emberek kisérték őket, kiabáltak, lökdösték a lassan menetelőket. Sapkájukon valami furcsa toll rezgett, olyasmi, mint amit rám is hord néha a szél, csak nagyobb és sötétebb. A sor végén megláttam őket is, a férfi karjában vitte az alvó kis embert, másik karjával a nő vállát fogta. A nő rám lépett, egy pillanatra valami furcsa remegést éreztem magamban, s lassan eltűntek a távolban.
Úgy gondoltam, már nem jöhet olyan, amit ne láttam volna, de tévedtem. Ma már tudom, nem utoljára. Mert mindaz, ami eddig történt semmi volt. Eddig csak meneteltek, jöttek-mentek, énekeltek. Zászlókat lobogtattak és táblákat hurcoltak. De ez más volt. Úgy kezdődött, hogy nagy madarak szálltak fölénk, s dobáltak valamit ránk, ami iszonyú zajt és fényt csinált, s mindent lerombolt. Még soha nem féltem, de akkor igen. Tudtam, ha egy ilyen eltalál, mindennek vége. Tőlem nem messze több is leesett, hatalmas lyukat vájva az útba, s a mellettem levő épület is összedőlt. Az emberek sírva rohangáltak össze-vissza, sokukból vér folyt, mások mozdulatlanul feküdtek az úton. Máskor meg egyforma ruhás emberek jöttek, puskával, s a puska végéből erős csattanás mellett fényes láng csapott ki. Sapkájukon piros csillag volt, emlékeztem, egyszer már láttam hasonlót. Szaladtak, de közben hangosan kiabáltak. Nem értettem ezt sem, akárcsak a másikat, de ez mégsem ugyanolyan volt. Iszonyú zűrzavar volt, majd beleőrültem, pedig nekem aztán kőből vannak az idegeim. De ennek is vége lett. Csend telepedett ránk, s lassan kezdett minden olyan lenni, mint régen. A járókelők ismét kimerészkedtek a házakból, a gödröt kijavították, autók is tudtak járni. Megnyugodtam én is, inkább legyen unalmas és egyhangú, mint kiszámíthatatlan és veszélyes. Egy nap megjelent a férfi, egyedül jött, a nő és a kis ember nem volt vele. Sovány volt nagyon, és lassan lépkedett. Megállt a romba dőlt ház előtt. Nézte. Levette a kalapját, úgy állt ott hosszasan. Aztán megfordult és fáradt léptekkel elment. A meneteléseknek persze nem lett vége. Mindig, amikor nagy hidegek után virágozni kezdtek a fák, nagyon sokan jöttek, tele volt az egész út, nem láttam sem elejét, sem végét. De ez más volt, mindenki vidám volt, énekeltek, karjukat egymásba fonva mentek. Közben valami sárga vízszerűséget is ittak. Jutott nekem is belőle, egyszer egy üveg leesett, össze is tört, a lé meg rám folyt. Fura íze volt, mi tagadás, kicsit keserű volt, de valahogy elkezdtem magam jobban érezni tőle. Persze ennek a nyugalomnak is vége szakadt egyszer, s ami történt, az fordulópontot jelentett életemben.
Természetesen vonulással kezdődött. Sokan voltak, fiatalok voltak és lelkesek. Énekeltek és kiabáltak. Furcsa zászlókat cipeltek, ki volt vágva a közepük. Nem tudtam, miért vágták ki, de biztos volt valami oka. Így ment ez pár napig, és akkor elérkezett életem nagy fordulata. Az felvonulók csákányokat hoztak és elkezdtek felszedni bennünket. Nagy halmokba hordtak az úton, és amikor már jó magasak voltak a halmok, akkor mögénk feküdtek és onnan néztek kifelé. Volt puskájuk is. Most már végképp nem értettem semmit. Hirtelen acélszörnyek tűntek fel az utca végén, mellettük egyforma ruhás emberek futottak felénk. Puskájukból lángok csaptak ki, aztán a mögöttem hasalókéból is. Szemben megállt egy acélszörny, láttam ezen is csillag van. Hosszú csövét felénk fordította. Gondolkodni sem volt időm, hatalmas láng tört ki belőle, s mi repültünk mindenfelé. Amikor magamhoz tértem csend vett körül. Csodálkoztam, egy karcolás sem volt rajtam. Ami igaz, igaz, kemény kőből faragtak. Sokáig hevertem ott, az út szélén, senki nem foglalkozott velem. Aztán egyszer csak megjelent egy gyerek. Lehajolt, kezébe vett, forgatott, nézegetett. Végül beletett a táskájába. Na, ebből mi lesz vajon? – Kérdeztem magamtól. Elindultunk. Felszálltunk egy olyan sárga, csilingelősre és sokat mentünk. Mikor megérkeztünk, bementünk egy házba. Ez nem olyan nagy ház volt, inkább egészen kicsi, és volt ott egy férfi és egy nő is. Hát mit mondjak, nem túl izgalmas idők következtek. Többnyire egy polcon üldögéltem és nem csináltam semmit. Az egyetlen érdekesség az volt, amikor a férfi és a nő kiabáltak egymással. Olykor verekedtek is, de egy idő után már ez is unalmassá vált. A gyerek néha fogott, kivitt a házból, dobált rugdalt, néha még kalapáccsal is ütögetett, de ez nem volt túl érdekes. Azt már megtanultam, hogy bármennyire változatlannak és egyhangúnak tűnik minden, egyszer történik valami, ami megtöri ezt az egyhangúságot és változást hoz. Nem volt ez másként most sem.
A férfi és a nő ismét egymásnak esett, a férfi ütött és rúgott, a nő kapaszkodott belé, harapott, karmolt. A férfi megfogta a nő nyakát. A nő ekkor rám nézett. Felkapott, és fejbe verte velem a férfit, aki a földre zuhant. A nő ütött, újra és újra. Aztán eldobott, leült a földre a férfi mellé és nézett maga elé. Én meg ott hevertem, pirosan, nedvesen, és vártam, most mi lesz. Hamarosan egyforma ruhás emberek érkeztek, de a ruhájuk most kék volt. Nézelődtek, méregettek, rajzoltak. Megörültek, amikor megláttak, óvatosan felvettek, nézegettek. Aztán aki fogott elégedetten megszólalt: „Íme, a corpus delicti.” A mellette álló hozzátette: „Egy macskakő.” Micsoda? De már bele is tettek egy zacskóba. Elvittek valahova, ott elővettek, nézegettek, méregettek, ragasztottak rám mindenfélét, még rám is villantottak, többször is. Utána beraktak egy dobozba és ott vártam, nem tudom mire, nem tudom meddig. Amikor legközelebb jöttek értem, becsomagoltak, s egy nagy terembe vittek. Sok ember volt, köztük a nő is, legelöl ült. Szemben vele, magasabban fekete ruhás férfiak ültek. Sokat beszéltek. Aztán egyszer csak elővettek, megmutattak a teremben ülőknek. Mindenki elszörnyedt. A nő rám nézett, tekintetéből félelem sugárzott. Elkezdett sírni. Engem meg visszatettek a zacskóba és visszavittek a sötét szobába.
Azóta itt vagyok. Nem tudom miért, nem tudom meddig. De legalább már tudom, mi vagyok, ki vagyok. Egy macskakő. A Corpus Delicti.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Novella
· Írta: Inconnu
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 46
Regisztrált: 6
Kereső robot: 49
Összes: 101
Jelenlévők:
 · aron
 · bArthAKata
 · BFanni
 · Hanna
 · leka
 · SunVice


Page generated in 0.0512 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz