Navigáció


RSS: összes ·




Próza: alatt

, 427 olvasás, aron , 16 hozzászólás

Gondolat

duálunió

A fény csak foltok. A hang bőrszűrte vízió. Apró rángások az édeskés folyadékban. Egyedül vagy, mert a testvéreid vérkoktéllá olvadtak, csíralemezeid lassan pulzálnak a központi szív diktátumára. Jobb-bal, fekete-fehér, jó-rossz, ütemesen váltakozva. Van ebben a folytonos mozgásban valami tudattalannal vegyes jóakarat.

Hő- és fényfeszültség lüktet a tarkóban, a torokban elkezdődik az ordítás, de nem hallatszik semmi, a hangszálak összetapadnak, a tüdőben csak megtörténni készül az első sóhajtás, az éles levegő beömlése. A fogcsíráktól a talp ráncos bőréig hártyafájdalom borít.

Elvágták, amint megszűnt a vér pulzálása. Pont akkor, amikor kimondtad volna.

Nincs miért sírni. Az idegen nem fáj, csak az ismerős. Nyitott tenyereden vonalakat számolnak apró malacszempárok, a levegő egyszerre keserű, egyszerre édes. A pulzálás most átalakul, zörejjel fut tele a fül, cserepes ajkaid csecs után kutatnak. Nincs. Örökké szomjas leszel. A tér tágul, szobányi már – van rajta ablak is, tavaszi fák orkánzivatarral köszöntenek, az üvegen hajnali borzongás zörget –, ajtaja is van, ki-be jár rajta a fehér köpenyes félelem.

Tudod már, milyen takaródul roggyant ácsolatokat magad fölé húzni, milyen egész testtel a falnak szorulni. Az erek átlépnek a kötőszöveten, kacsokat növesztenek, repkénnyé változol, a festék barázdáiba kapaszkodsz, körmeid lassan letörnek, egészen összekeveredsz a téglákkal, gerinceddé válik az áthidaló gerenda, ujjaid közé merevedik a malter magányossága. A repkény szétfolyik, karjaid tetővé borulnak fejed fölé, ne áztasson tűeső, egyszerre kívánod a napot és a szelet, hogy verjenek, égessenek, simogassanak.
Furcsa, tyúknagyságú galambok fészkelnek szemöldököd alatt, szemeidben költik temérdek fiókájukat, mind kirepülnek aztán, nem visznek semmit el belőled, az épületek nem beszélnek. Összedőlnek, mielőtt megtanulnák kimondani.

konfúzió

A gyermek megtanulja, hogyan csattannak össze a fogak a zsákmány torka előtt. Amikor a lüktető hús illata felhorgad, és illatmolekulák százezrei rohamozzák az agy bonyolult ösvényein a gerjedelmet: ölni, enni fut. Hogy kiömlene a szó, de a félelem megbénít. Mint a mosogatóvíz, amit titokban kilöttyintenek a ház mögé, lassan beszivárog a pórusok közé.

Megütötte, szél volt a teste, az ököl átszaladt rajta, sebet csak a testen ejtett. Szellem-test, a ruha durva szálai formálják emberire. Különben csak vér, salak, kósza szövetek.
A sivatagi szelek a port időmértékes verssorokká hordják. Benned nem maradt semmi.

Csak a test tanulja meg a fájdalmat. Tenyered szálkás deszkává változik, lapockád üllő. Göcsörtös betűket rajzol a tétova indulat, alig válik mondattá. Az is csak akkor, ha a holdfény józan, és nem vés krátereket mindenfelé, amerre jár.

Most tenger. Körül sós víz, fent forró, lent hideg. Lábszáradat apró halak érintik. Már hétszer meghaltál volna, ha a tüdődbe nem szorul levegő. Csodálkozol a gyöngyök felfelé áramlásán, pajkos hullámlányok terelnek arcod elé hosszú hajfonatokat, hogy úgy tűnjön, mosolyogsz. Saját szemeden keresztül kezdesz megfulladni, de mielőtt szétpattannának az erek, valami rést üt az oldaladon, és levegőt kapsz. Mosolyt már nem. A sótól összeragad a szád, de nem is tudod, mit mondanál. A semmit nem lehet elmondani.


pszichedélia

Most üveg. Kopog és fénylik, szilánkosra törik szemedben a gondolat. Vérháló öleli kitágult szembogaraidat, a test templom. A bőröd ég, tenyered felhő, zivatar a koszorú, ruha az erdő ritkás aljnövényzete. Hajszálaid közül a felejtés spórái hullnak, de nem tudnak gyökeret ereszteni a rothadó avarba, mert felébredsz. Minden hajnali csodaálom, kiüresedett borzongás, füstöt bodorítasz, sárgásfehér köd összegyűrt arcod, párnád redőiben. Mosolyod mögött éhség tátog és csönd. Fekélyes sebekbe gyűlik a gyomorban vasolvasztó kétkedésed. A szoba sarkait tíz körömmel próbálod magadra feszíteni, hadd járjanak rajtad, a léptek reccsenésének erősödő zaja fogja megénekelni. Vagy az sem.

Most csecsemősírás. Felcsukló, zaklatott üvöltés, aztán piros madarak jönnek. Gyönyörű, barna szemed felszínén bódorog a vágy, hogy megsebezzenek. Valaki apró késekkel mellkasodra tetovál. Sosincs vége a bőrnek, már verssé nyúlnak a sorok, mire nyelvedig érne, elfogy a kék festék.

sub

Minden testrészedre fémek simulnak. Karodra lánc, csuklódra bilincs, combjaid sűrű szövésű sodrony alatt. Talpad rozsdás vason, vállad pont a falnak dől. Hideg, lassan melegszik át, ahogy halad az idő. Az illatok olyan ismerősek, apró lángok gyulladnak körömágyaidban, mielőtt visszereiden fölfelé ajkadig érne a fagy. Mintha véletlenül, kigurul belőled egy-egy vállvonás, fintor: szókő zuhan. Először a gerincben, végig, sorra lerombol. Megszoktad: lumbális fájdalom. Néha a gyomor felé: mirigyes, rettentő félelem. Néha a szívűrbe: kőhideg.

Amikor meglátogatlak, lesem, emelkedik-e még mellkasod. Nem érzed súlyomat, amikor rád nehezedek. Megmérem kiterjedését, súlyát éveidnek. Hol hagytad el? Nincsenek mögötted lábnyomok, nem jön utánad senki, csak ezek a látomások.
Most fájdalom. Szorít az ég, hajadra ömlött őszi esővére. Ha te jössz majd el, és fellebbented takarómat, párnám alatt csak kimeredt szemeimet találod.

Látod, észrevétlen átcsúsztam beléd. Minden mozdulat, amikor nyálad, könnyem kicseppen, sátorcövekkel kimerevített hátamra ostor, csillócsapás. Nem tudom, hol végződöm én, hajad-e ez homlokomon, vagy hullámok, rajtad vagyok-e, vagy benned. Nem tudom, hány kéz ez, kinek a torkán.
Már nem akarlak kimondani.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Próza
· Írta: aron
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 213
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25
Összes: 240
Jelenlévők:
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.2156 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz