Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Babaház X. 1988. / 2. Liliomok és tiprók

, 38 olvasás, Aevie , 3 hozzászólás

Felnőtteknek

*

John


A tópart. Ilyen kéknek még nem is láttam semmit, nemhogy az eget. Mély lilába mártott királykék fodrok, melyek hasa a barna vízbe csüng. Súlyos az ég, nehezen lélegzem ránk nyomott párája alatt. Pedig mennyi minden van feljebb, a könnyed, gomolymentes égbolton, és még magasabban, amit kezelni kellene.
– Hát, ismét itt vagyunk – szólal meg mellettem Nate. El is felejtettem, hogy ő is itt van, vagy talán azt, hogy én. Döbbenten fordulok felé.
– Miért jöttetek vissza? Jobb lett volna, ha egyből hazamentek, Dee hamarabb le tudott volna pihenni.
– Ő kérte – rántja meg vállát, majd a tó felé fordul. Nate mennyire világosabb minden bűnnél – döbbenek rá, ahogy fehér bőrét nézem. Állandó lelkifurdalás a családfői működésem – mar belém a tény.
– És téged mióta érdekel, hogy mit akar Dee, hm?
Nagyot pislant, majd rám néz. Orra kevély fintorba szorul.
– Kivettem a fogát. Fél órával később meg visszanyomtam a helyére. Aztán az ügyelet. Már jobban fél, mint te… Persze, meg is értem, csak a nyitás nagyon fájhatott neki – sóhajtva fordul újra a víz felé, én meg örülök… Végre valami meghatja az öcsémet. Eddig ilyesmit nem nagyon tapasztaltam… – Szóval felajánlottam neki, hogy ha jól viselkedik, kérhet tőlem bármit.
Deja vu… Anne és a babaház…
– És ezt kérte, hogy jöjjetek vissza East Side-ra? – kérdezem előre szorongva a válaszától.
Nate mosolyogva fordul felém.
– Emlékszel, te mit szoktál kérni? – nevet.
– Az nem számít – nyögöm –, imádtad, ha kaphattál egy új barázdazárást, vagy fluoridálást, vagy mit – forgatom a fejem grimaszolva. – Mielőtt engem halálra kínoztak. – Ő még jobban nevet, aztán arca átvált valami szintén ismeretlenbe.
– Kiderült, hogy sosem lesznek bölcsességfogaim – mondja ezt úgy, mintha én bejelenteném, hogy rákos vagyok…
Addig röhögök rajta, míg minden egyes szeplője tűzvörössé izzik a sértődöttségtől.
– Ez nem vicc, ez fogyatékosság! – sziszegi.
– Ugyan már, én az egyik miatt kórházba kerültem. Inkább örülnöd kellene!
– Van rosszabb is – sóhajtja.
– Fogalmam sincs, mi lehet ennél iszonyúbb hír, öcsi – vihogok rajta.
– Azt kérte, hogy hívjam meg Lucy-t a hétvégére.
Arcomról akkor villámgyorsan lefagy a vigyor. Érzékeny területre engedett az öcsém, amit mindennél nagyobb tisztelettel kell kezelnem. Hallgatok, mint a sír.
– Mit gondolsz? – bólint aprókat és olyan közel hajol, hogy félek, átlát a csüngő hasú felhőim fölé…
A csap szélén két fog volt. Ám amikor visszaértünk, az egyik hiányzott. És fogalmam sincs, melyiket drótozták be a húgom szájába… Menten szívrohamot kapok, ha elképzelem, hogy a másikat... És Matt karkötője?! Félek, hogy a családunk lelkére még egy gyerek halála szárad éppen.
– John!!! Mit gondolsz? – szól rám ismét.
– Miért is ne? – kérdezem óvatosan.
– Senki sem tudhatja meg, hogy…
... hogy tizenkét évesen megölte az én anyámat… hogy felgyújtottuk Dee nevelőszüleinek zárdáját a rengeteg árva gyerekkel és nevelőapácával… hogy elloptunk egy újszülöttet a kórházból, majd nyolc évvel később egy másik kislányt is…
Ám Nate így folytatja:
–... hogy sosem leszek igazán bölcs…
És én azt sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek rajta.
– Tőlem senki nem tudja meg, ne aggódj! – Végül úgy döntök, komolyan veszem őt.
– És még mindig van rosszabb… - közli.
– Mégis hány kívánságot kell teljesítened, Nate? Idén te leszel a télapó? – vigyorgok újra, és ezennel az ő kacaja lesz vadabb az enyémnél:
– Michelle-t is meg kell hívnom – válaszolja, s kék szeme újra felhőim egévé válik, ami menten töredezni látszik.

*

Nate


Virágok. Gyerekkoromban arborétumnagyságú kertet neveltek a nagyszüleim. John mindnek tudta a latin nevét is, és gondosan szívén viselte a növények hidratáltságát. Aztán leégett az is. Lángnyelvek falták magukba a zárda és a birtokunk közti piros golgotavirágokat. Sosem felejtem el azt az éjszakát. Mintha a kőfalon túlról az indákba kapaszkodva menekültek volna felénk a felperzselt lelkek. Sokáig azt hittem, John ültetett később a falhoz őszirózsákat, de elmondta, hogy ott Isten könnyéből született újjá a hamu. John soha többet nem ültetett, nem öntözött virágot.
De a nők szeretik az ilyesmit, legalábbis John szerint. Ava biztosan, már a fél üzletet felvásárolta előttem.
– Igen! Még egy szál nárciszt kérek bele! – mutogat a virágkötő hölgy mögé. A nő arca vörös, inkább a rettegéstől, mint a türelmetlenségtől. Ez állandó jelenség. Ava valahogy mindenkiből szorongást vált ki, és ezt iszonyúan élvezi is.
Miután Ava harmadszorra is átigazítatta vele a nárciszt, mégis meggondolja magát. Akkor már én is felszusszanok.
– Nem jó! Tudja, mit? Legyen még két szál nárcisz! – mondja mutogatva, aztán felém fordul. – Már elnézést, de… Ó, Nate. Eltévedtél, vagy mit csinálsz egy virágüzletben?
– Szóval mégsem utálod annyira a nárciszokat, drága sógornőm...
– Hm – grimaszol, aztán újra a virágkötőt kritizálja. Mindez addig megy, mígnem közli vele, hogy inkább nem is kell a csokor.
– Kibírhatatlan egy némber vagy, Ava – közlöm vele, aztán szólok a katatón sokk állapotába kerülő hölgynek, hogy én elviszem a virágokat.
– Nem-nem! – szól bele Ava. – A csokor Lucy-nak lesz. Kérem kivenni a rózsát, helyére liliom menjen…
– A csokor Michelle-nek lesz – közlöm vele. – A nárcisz helyett is rózsa kell. Vérvörös!
– Ne baszakodj velem, Nate! – lép közel. Vörösre kent ajkát fehéredésig harapja. – John sosem kezdene egy olyan… – arca felpuffad, öklendezést mímel. – Olyan…
– Olyan kedves, bájos, aranyos, segítőkész, tündéri nővel, mint Michelle?
– Ugyan már! Michelle egy nulla – közli.
– Michelle tíz gyereket szülne John-nak! A bátyám imádja a gyerekeket, mikor fogod már fel, hogy ő családot szeretne? Nem csak játszani a... harisnyakötőiddel, Ava.
– Elnézést, akkor viszik a virágot? – kérdez közbe a nő.
– Nem!
– Igen! – válaszoljuk egyszerre.
Egy fagyos pillanatot követően Ava egyszer csak vihogni kezd. Kicsi rohamokkal kezdve, aztán egyre hangosabb hahotával folytatja. Talán most kap idegösszeomlást kedvenc pszichiáterünk... Aztán abbahagyja, nekem iramodik, és a pultig tol, ahol lapockám lelöki az összes liliomot.
– Miattad van minden, te kis kurafi! – sziszegi a számhoz. – Te pofáztad el a nővérnek, hogy John-nal együtt voltunk azon a májusi éjszakán! Miattad száműztek egy világvégi zárdazárkába! És terhes lettem, tudod? Hogy dögöltél volna meg akkor, amikor hasba lőttek! Terhes lettem! John kislányát hordtam a szívem alatt, de elvették. A MÉHEMMEL EGYÜTT, te szemét, rohadt fasz! – Ava sír. Ava-t még senki sem látta sírni. Ava őszinte. Ava még sosem volt az.
– Te vagy a lány a zárdából? – suttogom megrendülve.
– Tönkretetted az életemet! Tönkretetted John életét! És a kislányét, akit azóta sem találok. Kösd fel magad, ahogy a nagyapád tette – közli, aztán elviharzik.
Megsemmisülve fordulok a virágkötő felé. Most sápadt, és gondolom, én nem kevésbé.
– A csokrot is kifizeti, és a liliomokat is – sziszegi aztán. – Adjak hozzá kis kártyát? Úgy tűnik, van miért bocsánatot kérnie…
Bólintok.

*

Dee


A tópart. A stég sötétbarna kezdetén állok. A hézagos, hibás deszkák a távolba futnak, ott hosszú szárú trapézt alkotnak. A víz mélykék, az ég egybeolvad a vákuumszerű sötéttel. Hangtalan, mozgás nélküli az éj. Nem kapok levegőt. A semmi elnyeli a légoxigént. Alattam lassan felnyög az első deszka, alig észrevehetően, morogva süllyedni kezd. Rémülten előrelépek. Mögöttem a sötétbarna léc a fekete idő torkába csobban. A következő deszka hangosabban nyikordul, gyorsabban omlik. Kettőt lépek, s hangtalan zuhan alólam a talaj. Nem kapok levegőt. Futni kezdek.
Lábaim alatt uszonyos óriás lényeket kezd kirajzolni a mélykék víz. Hatalmasságuk lomhán bukik alá s fölé a víznek. Rohanni kezdek. Omlik mögöttem a stég, lélekvesztve feszülnek az izmaim. A vákuum-szívta éjben tompán dobog lábam alatt a fa. Gyorsítanék, de az idő megsokszorozza a távot. Gátugorva száguldok a labilis léceken. Fuldokolva bömbölök, a tavi lények sokasodva tekerednek egyre közelítve a talpaimhoz. Térdre esek. Szédít a levegőtlenség. Feltátja száját a legnagyobb, kontúrja felém fodrozódik, érzem forró bűzleheletét. Porladni kezd alattam a talaj, lépnék, de térdem nyílt töréséből mélyvörös tócsa kezd rajzolódni, csurog le a lények vad nyelveire. Szilánkosra törött térdporcom a fa morzsalékával hull. Nem tudok mozdulni. Meg fogok halni.
– Dianne, ébredj fel!
John hangja. Vagy nem az övé. Egy élet választ el tőle. Megismétli. Hiába. Nem tudom mozgatni a testem. Légvétel nélkül nyelem a szén-dioxidot, testem ellenkezik, fuldoklik, vonaglik.
– Gyerünk, ébredj!


Zihálva ülök fel az ágyban. Mellettem John.
– Rosszat álmodtál? – kérdezi aggódva.
– A stégeset – kapkodom még mindig a levegőt. John bólint.
– Elestél?
– Eltörött a térdem.
– És a…
– Nem, most nem szabtak szét a szörnyek – csóválom a fejem. Arcán átfut egy leheletnyi, keserű mosoly, miközben kitakarja a jobb lábam. A nadrágomon átüt a vér.
– Hogy van a fogad? – kérdezi, miközben a combomig húzza a nadrágom szárát. – Hm?
– Nem fáj. Talán a térdem is akkor sérült meg, mikor az arcom – John homloka kétkedve ráncolódik, aztán feláll.
– Hozok kötszert.
– Olyan vagyok, mint egy múmia – közlöm, miután a lábamra is kötés kerül, nem csak a fejemre, de John továbbra is csendes és komoly.
– Hoztam levest – mondja, miután elpakolta a véres nadrágot és takarót. – Nem forró, nem fog csípni.
– Akkor sem tudnék most ételt venni a számba.
– Víz – nyújtja felém a szívószálas poharat.
– Óú... később…
– Rendben – sóhajt egy nagyot, aztán közelebb csúszik hozzám. – Dee, itt az idő, hogy elmondd, mi történt!
– Scott-nak még dolga volt a fogászat előtt.
– Milyen dolga? Aggódnom kellene? – kérdezi.
– Azt hiszem… John, nem akarom őt bajba keverni! – teszem hozzá gyorsan.
– Azzal kevered bajba, ha nem szólsz arról, hogy bajba keveredett!
– Volt ott egy férfi, az iskolánál, amikor Ava jött értem. Ha Matt nincs ott, és persze Ava, akkor talán magával vitt volna.
– Magával? Mégis hova?
– Ne aggódj! – próbálok mosolyogni, de inkább abbahagyom. Még a végén leesik az állkapcsom. – Ő egy másik fogorvos. Biztos azért, hogy kihúzza a fogamat.
– Ó, kicsim… Dee, nem… Fel kell jelentenünk ezt az... orvost. És azt hiszem, Scott pedig azonnal visszamegy Bronzeville-be. Már hogyha megtaláljuk egyáltalán…
– Scott-ot? Ava-t hívd, ő biztosan tudja, hol van.
– Ava? Miért pont Ava?
– Mmm, gondolod, hogy bevehetek egy fájdalomcsillapítót?
– Biztosan le tudod nyelni? – kérdezi a bátyám, miután a kezembe adja a tablettát. – Jól van, idd csak meg az egész pohár vizet!
Az utolsó csepp után már nem volt más hátra, mint hogy bajba keverjem Scott-ot…
– Talán te is bevehetnél egyet. Lázasnak tűnsz.
– Jó-jó, de folytasd már! Ava-nak mi köze van Scott alvilági ügyeihez? Mit tudsz te minderről? Ava-t is féltenem kellene a fogásztól?
– Tabletta – emlékeztetem.
– Rosszabb vagy, mint Nate – sóhajtja, és összemosolygunk, miután ő is lenyelte a gyógyszert.
– John, emlékszel, amikor azt mondtam a gyerekambulancián Miminek, hogy szerelmes vagy belé? – kezdem mesélni az elkerülhetetlent.
John óriásit sóhajt.
– Azért még nem is számoltunk. Miért tetted? Dee, nem lehet csak így beleavatkozni a felnőttek életébe! Ava a menyasszonyom, és egy nap a feleségem lesz. Mimi pedig a munkatársam, nem több.
– Ugye tudod, hogy sosem hazudnék neked, John – folytatom. – Te miért teszed?
– Jaj, Dee, ez... ez nem olyan, mint nálatok tizenhét évesen. Bonyolultabb.
– Egyszerűbb lenne őszintének lenni.
– Jól van, de ezt bízd rám! Légy szíves, ne hozz ilyen kellemetlen helyzetekbe se Michelle, se Ava előtt.
– Akkor sem, ha azt mondom, hogy majdnem tíz éve tart köztük a viszony?
– Mi? Kik között?
– Ava vette el Scott szüzességét, és azóta is szexelnek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 45
Regisztrált: 8
Kereső robot: 53
Összes: 106
Jelenlévők:
 · Alberczki László
 · aron
 · boszorka
 · Bóta Erika
 · Damien
 · SunVice
 · Szucsj
 · Theodor


Page generated in 0.0828 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz