Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Babaház X. 1988. / 1. Alapos lecke

, 82 olvasás, Aevie , 16 hozzászólás

Felnőtteknek

*

Nate


Scott fékcsikorgatva fordul meg, felkavarva az út menti tölgyek színes avarját. Nincs értelme utánafutnom, vissza a Buick-omért pedig azért nem, mert a húgomat menten az árokba dönti az épp feltámadó, késő délutáni szél. Nem hagyhatom itt, valami történt vele, és fontosabb a következményével törődnöm, mint kivernem az okát az öcsémből. Ráadásul John sem érkezett még meg.
Szemem megakad az arcán terebélyesedő, nagy seben, de nem válaszol, amikor megkérdezem, mi történt. Rám sem néz, de legalább elindul velem a ház felé. Sietnék, de valami nagyon nem stimmel vele. Ha belehúznék a lépések iramába, felszisszen, megáll, aztán csak óvatosan indul újra.
Végtelenségnek tűnik, mire beérünk a házba. Az arcára pillantok, örülni szokott, ha itt vagyunk, de most nem néz körbe, rám továbbra sem, csak a tornacipői orrát fixálva lépeget oda, ahová irányítom: a földszinti fürdőszobába.
– Jól van, Dee, ülj ide a kád szélére! – A térdei elé guggolok, hogy elkapjam a tekintetét, de nem sikerül. Anélkül néz rám, hogy látna engem. A sokkosok szoktak ilyen zombi mód bámulni. – Basszus, Dee, mi történt? – kezdek bepánikolni, és megbánni, hogy nem szedtem ki az öcsémet az Prixie-jéből. Hol a fenében van John?!
Felállok, megfogom a húgom állát, és a tükrös szekrény feletti fényforrás felé forgatom. Iszonyúan néz ki, épp úgy, mintha a hajánál fogva végigrángatták volna az aszfalton.
– Azt akarod, hogy agyvérzést kapjak?! Szólalj már meg! Mi a faszt művelt veled a fogorvos? - kelek ki magamból, ami végre feléleszti őt.
– Milyen fogorvos? – kérdezi, ami még közelebb juttat az agyhalálhoz.
– Hogyhogy milyen fogorvos? Ki kellett húzni a fogadat? Ezt a fogóval sikerült ide barbárkodnia? - mutatok a szájára.
Dee úgy bámul, mintha én lennék a hülye. Feladom. Majd megérkezik John, neki majd mindent elmond, ahogy mindig. Előveszem a gyógyszeres dobozt a szekrényből, erős fertőtlenítőszag árasztja el az apró fürdőszobát, amikor kinyitom. Dee reszketni kezd.
– Nem fog csípni, ne félj! – próbálkozok, és aprókat bólint, amitől kicsit megnyugszom, legalább újra ebben a valóságban van.
Óvatosan áztatom a sebre az oldószeres lapot. Amikor az ajkához érek, megborzongok, majdnem hogy össze kellene ölteni a szájzugot, annyira mélyen meg van nyílva a bőr.
– Látnom kell, mi van belül is, Dee!
Lassan nyitja a száját, miközben lenyel egy csomó vért, de még így is tocsog a nyelve alatt, mellett bőven. A nyálkahártyája belül ugyanolyan mélyen feldörzsölt, egészen a torkáig, mint kívül a bőre.
– De itt a fog! – döbbenek meg. – Akkor meg mi vérzik ennyire? És akkor végül is mi ez az egész? – förmedek újra a húgomra, és gyilkolhatnékom támad, ahogy az öcsém csikorgó autójára gondolok.
Vattás pálcára cseppentek a fertőtlenítőből, de nehéz bent bármihez is hozzáérni, Dee erős hányingerrel válaszol. Még feljebb megy bennem a pumpa, így nagyon gyorsan próbálok végigmenni a sebein. Amikor az ínyéhez érek, a fog egyszerűen csak kibillen a helyéről. Dee sírni kezd. Én sokkot kapok.
– Ki kellett húzni, csak nem engedted végigcsinálni, mi? – morgok a húgomra. – Tudtam, hogy hiba lesz elengedni téged Scott-tal. Ha én mentem volna veled, lefogtalak volna! Ezt a rohadt drámát… – dühöngök, és kezemben egy gézzel benyúlok a szájába, majd kiveszem a fogát.
Semmi sem tartotta már. Dee zokog, vér pulzál a szájából.
– Jaj, várj, rá kell harapnod egy csomó gézre, nagyon vérzik! – Amíg összehajtogatom a gézlapot, rám tör a sajnálat. – Na, ne sírj már! Itt van a kezemben a fogad, többet nem fog fájni.
Dee bizonytalanul bólint, és hagyja, hogy benyomjam a fog helyére a gézt. Letörlöm álláról a vért, arcáról a könnyeket, aztán a csapban lemosom a fogat, majd Dee elé emelem a tenyeremben.

*

Dee


Kavarog a gyomrom, ahogy a bátyám tenyerét nézem. Azt hittem, hogy a fogamat akarja megmutatni, de átlátszó testű kukacok hemzsegnek a bőrén. Nyelvem a torkomba ugrik, és akkor megértem… Megérzem, ahogy a fogam helyéről a számba bújnak a férgek, ahogy mozognak a nyelvem mellett, és sietnének a torkom irányába. Nate tenyerén a vérmaszatos fogat nyalják a kukacok.
– Dee, rosszul vagy? - bámul rám Nate nagy kék szemével.
Még a kérdés befejezése előtt mellkasához köpöm a vércsatakos, nyáltól nyúló gézdarabot, aztán cipőn hányom. És mindenben, mindenhol hemzsegnek a férgek. Nem ürül… Sem a szám, sem a gyomrom! A fog helyéről úgy özönlenek a számba, mintha a csontba zárták volna őket eddig a fog gyökerei. A beleimbe fúródnak, és mikor azt hiszem, hogy nagyobb iszonyat nem történhet a testemben, akkor megértem, hova igyekeznek.
– Nate! Vérzek! - nyögöm, miközben férgek esnek ki a számból. A bátyám a pólóját dörzsöli a kiengedett csap fölött.
– Próbálj megnyugodni, új géz kell a fogad helyére. Ennél azért tovább kellene ott tartani – morogja, miközben a pólóját nézegeti a tükörben.
De nem érti… A paraziták a végbélnyílásomhoz rágják magukat, hogy a vértől szivárgó hasadásba száradt férfinedvet harapják. Mielőtt ez megtörténik, ki kell hánynom mindet!!!
Félrelököm a bátyámat, és rohanni kezdek. Ő utánam. Az ajtó előtt épp John száll ki az autójából. Hajtűkanyarral fordulok az erdő felé. Piros-sárga-barna foltos a levegő. Alvadástól rohadóvá folyik a lég. Bele fogok olvadni! Meg kell találnom a szökőkutat. Meg kell találnom a szobrot, amely anyámat ábrázolja. Ki kell ürülnöm! Meg kell tisztulnom; meg kell halnom ahhoz, hogy az élősködők is megdögöljenek.
Az őszi erdő bordó és lila vérömlenyekkel húz el mellettem. Minél élesebben hasogat az erőszak sebe, annál keményebben küzdök ellene: futok gyorsabban; mintha repülnék. Földöntúli vonzás ragad magához, és húz az erdő legmélyebb pontjához: az eső-marta, ódon kút felé. A hely, ami mindig megvéd az emlékektől.
Hiába sietsz, Dianne! - suttog felém az erdő méregzöld illatú, friss ízű lombkoronája, majd az alkonyodó ég mályvafelhői még magasabbról ismétlik: hiába. Tétován forgok baljós intelmük babonája alatt, aztán hirtelen zuhan rám a szürkület. Csend lesz és penészszag – a számból jön, s újra utolér az érzés, ahogy a kukacok a nyelvemhez dörgölőzködnek. Térdre esek, és próbálom kisikoltani magamból azokat: százasával hullnak, de nem fogynak!
Vér szóródik a torkomból, felkarmolja a sok sikoly. Az elme talán lezárná a fájdalom útját, a test halálpihegésig fáradna, de itt a pillanat úgy sokszorozta meg magát, ahogy a hópelyhek peregnek végtelennek álmodott egek felhőiből.
Amikor hangom párássá reked, akkor fáj a legjobban. Gyomrom úgy feszül, mintha mindegyik féreg egy időben sokszorozta volna meg magát bennem. A hangnélküliségemet átüvölti a két bátyám: még messze járnak. Bénult torokkal, időhurokkal a nyakam körött fuldoklom, és ujjaimmal kaparni kezdem a hűvösre keményedett anyaföldet. El akarom ásni mindazt a szennyet, ami bennem osztódik duplájára. De nem sikerül. Lejjebb, a talaj parazitái kezdenek járatukból előbújni. Rossz helyen vagyok! Rossz helyen vagyok! Nem tudom, hol a szökőkút!!!!
Esni kezd. Hatalmas, súlyos cseppek verik a bőröm. Ólomnehéz férgek hullnak az ég torkából. Felnézek, s hagyom, hogy megteljen velük a szemem is. A földön már belepték csuklómig mindkét kezemet. Ha lehunyom a szemem, és körbezár a sötét, akkor mindennek vége. Nyálkától elhűlt ujjaim ökölbe szorulnak, majd döngölni kezdem a talajt. Ujjperceim alatt holttá fröccsennek az élősködők. Lenézek: már minden vérben úszik előttem, de most már le kell ásnom az aljáig. A világ összes parazitáját szét kell trancsíroznom. A vérben ficergő kukacok akkor őrült mód felbolydulva menekülni kezdtek előlem, távolodva az erdő minden irányába. Amikor felnézek, megértem, miért. Nem előlem menekülnek, Anne közeleg.

*

John


– Hallasz engem? – Nate nagy kék szemei. – Most már menjünk, keressük meg! – Sürgető szeplőrángások az orra mellett.
A fogat forgatom a kezemben.
– Bal alsó hatos? – kérdezem.
– Még mindig… Hatodszorra kérdezed, menjünk már!
– Nate… Te vagy a fogmániás, sosem hagysz békén minket a témával, és neked fel sem tűnik, hogy…
– Hogy, mi? Mi bajod van már? Perceken belül besötétedik, Dee meg el fog tévedni. Az isten szerelmére, John, mi van veled?!
Közelebb férkőzik a szememhez, mintha csak vissza tudná pörgetni fejemben az elmúlt órák történéseit, úgy rezeg a pupillája. Vajon azt is látja, ahogy kinyitom a harmadik koporsót?!
– John, aggódom érted – szólal meg már szinte a fejemben, annyira közel van –, ki fog lökődni a veséd?
– Nem! – Nem! Nem látja. Sosem láthatja meg! – Jól vagyok – hazudok ismét.

Megérinti halántékom, aztán a nyakam. Behunyom a szemem, és reszkető szívem régmúlt könnyeket présel szempilláimon át.
– Érted jöttem. Hogy újra együtt legyünk. – Érintése a hasamhoz nyúl: máj, lép, aztán megsimítja a kezem. Tompán sajog érintése után a testem.

- Beteg vagy? Hagytad, hogy Anne hozzád érjen?! Mondtam, hogy ne érj hozzá, megbetegít! Hol ért hozzád? De mégis hagytad, ezért ájultál el! Azt mondta, hogy érted jött. Hogy értette ezt? Honnan ismer téged? És honnan jött, hova akar vinni?  

- Reed-Sternberg sejtek a hodgkin limfómában – szuszogja a mellkasomhoz. – Azóta tudom, mióta megtudtam a vezetékneved, és most már itt van. Itt van benned – arcát felém fordítja –, a nyakadban, a lépedben, a májadban.


– John! – csettint szemem előtt Nate. – Nem vagy jól, valami bajod van neked is, de most meg kell keresnünk Dee-t! Gyere!
– Én nem is látok lyukat ezen a fogon – bököm ki végre, mire Nate kikapja a kezemből, és oktatni kezd.
– Itt, látod? Itt egészen matt és fekete a barázda, aztán itt… Itt van a szuvasodás – mutat épp oda, amit eddig is nézegettem, de…
– Nate, csak azt ne mondd nekem, hogy egy ilyen mini lyuk miatt húzni kelljen?!
Az öcsém feje egy pillanat alatt vált paprikavörösre.
– Azt messze nem – sziszegi dühödté feszült ajkain át. – És ha a pulpa közelébe is érne, ahol az erek és idegek…
– Nate! – vágok közbe, mielőtt megint elregélné a foggyulladás következményeit, amit vagy százszor vágott már mindannyiunk fejéhez. – Akkor egyszerűen csak visszanyomjuk a helyére.
Elfehéredik, így folytatom:
– Nem? Nem láttál még traumás fogbalesetet? Egyszerűen csak visszanyomjuk, egy orvos meg összerögzíti a másik foggal. Aztán majd betömi.
Úgy ugrik fel, mintha épp lángra kapott volna a ház.
– De hát orvos húzta ki!
– Te húztad ki – pontosítok –, ugye te se gondolod, hogy Dr. Goodwill művelte volna ezt Dee szájában?
– Nem! Ő nagyon szépen helyrehozta a te reménytelenül rossz fogaidat is – közli.
– Akkor ezt megbeszéltük – sóhajtok.
Nate nagy hévvel bólint. Akkor már nincs más hátra, mint előre, vagyis nagyon gyorsan vissza kell raknunk Dee szájába a fogat. Ahogy mozdulok, állnék fel a fürdőkád széléről, az ajtóban meglátom őt, ahogy benéz. Anne. A vér megfagy bennem, és megsemmisítő fájdalom áll a vesémbe. Lélegezni is képtelen vagyok, a látásom elhomályosul, aztán már bele is olvad az előszoba sötétjébe a göndör, szőke hajzuhatag.
– Menj előre, öcsi, én addig lefertőtlenítem a fogat.
– Rendben! – pattan el a csaptól, és már ott sincs.
Jó pár percig meg sem mozdulok, félek, annyira begörcsölök, hogy ájultan zuhannék a kádba. Közben le sem veszem tekintetem a gyászfekete ajtórésről, de nem tudom, mit szeretnék… Újra látni őt, aki kilenc éve halott?!
Lassan megnyugszom, és veszem a bátorságot, hogy a zsebemből elővegyek egy gyulladáscsökkentőt, de rossz helyre nyúlok. Abba a zsebbe, amiben egy fog lapul: egy bal alsó hatos. Aztán eget rengető, őrületes, pokoli sikoly rázza meg körülöttem a falakat. Dee. Minden megsemmisül bennem, főleg a görcs. El kell jutnom a szökőkúthoz!

*

Anne


Szóval ezt játsszuk? Kipakoljuk a csap szélére a talizmánjainkat? Nem kell a bal oldali foghoz nyúlnom ahhoz, hogy emlékezzek a fájdalmára. De elégtétel lapul a pulcsim zsebében, végre az engem megillető tisztes elégtétel: csuklónál csonkolt férfikéz, rajta két ujjal, további három, rég gyógyult ujjcsonkkal. Nekem csak nagyon fájt, ahogy ez a kéz egy fúrót állított a gyulladt fogba, de Dee még csak érzéstelenítőt sem kapott, úgy mart egy koszos fogóval az ínyébe. És az csak a hab volt a tortán, az csak... mire John odaengedett… Mert előtte már, Dr. Dean a még mocskosabb farkával végignyúzta a lány száját, hüvelyét és végbelét. Alapos volt, épp mint egy fogorvos.
De úgy döntök, Dean kezét még dédelgetnem kell, nem adom azt közkézre… Nekem Dee foga kell. Így elemelem a csap jobb oldalán lévőt, behelyezem Dean levágott markába, majd elégedetten megpaskolom a pulcsim zsebét. A fog helyére a farmeremből emelek ki egy cseretalizmánt: ezüst karkötő, levél alakú medállal, „Matt” gravírozással.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: ÉvIda

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 42
Regisztrált: 9
Kereső robot: 45
Összes: 96
Jelenlévők:
 · aron
 · boszorka
 · Damien
 · Kankalin
 · PiaNista
 · SunVice
 · Sutyi
 · Szucsj
 · Theodor


Page generated in 0.0461 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz