Bágyadtan görnyedek az üres papírlap felett. Egy árva szó is kevés, annyi sem hull ki tollamból. Lecsöppen egy tintafolt, pedig nem kéne, hiszen nem volt ez olyan olcsó. De még csak régi sem. Holló tollnak kéne lennie, mert az olyan fekete, olyan sötét, biztosan ihletet adna, hogy írhassak is valami mást, ne csak rólad szóljon minden, mit lefirkálok az árva papírlapra. Látod, te nyomorult, ismét idefutott ki szavam a semmiből, tudom, nyomorúság itt vergődnöm, mint a hal, melyet kifogtak, de túl kicsi, hogy számítson.
Alacsony vagyok én is, tudom, egy fél fejjel alacsonyabb, így le tudsz rám nézni. Mosolyogj! Akkor olyan szép a szemed... Pupillád feketéllik a hollótoll helyett is, teljesen belepi íriszed barnaságát. Illetve, inkább csak kanyarogva hullámzanak szemedben a színek, összefolynak a sötét folttal. Megfigyeltem, hogy tudjak róla írni, ha már más gondolatom nem maradt. Te jársz a fejemben, és a mosolyod által besüppedő gödröcskéid. Azt hazudod, gondolsz rám. Hogy számítok. Azt mondod, becsülnöd kéne, de nem tudsz... Én pedig fáradt vagyok. A karjaid közt akarok aludni. Olyan jelentéktelennek érzem magam, olyan gyönge a testem... Csak szótlanul meredek magam elé, és azon gondolkozom, mi másról írhatnék, de minduntalan az jár a fejemben, miért vagy még velem, ha úgy érzed, jobbat érdemlek nálad...