Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Egy pogány imája

, 331 olvasás, Pancelostatu , 15 hozzászólás

Álom

Szerelmes vagyok az álmaimba.
Ez a meditáció örökké fog tartani.
Szemeim haszontalanná váltak,
mint minden tagom. Végleg bezárni
őszt sóhajtó számat... Erre vágyom.

Mindentől távol, mi teremtetett,
savas földtől, a pengeéles bokorerdőtől,
hideget nyáladzó fém ég alól,
magzatpózba rándulva, kábultan
a legbelső űrömbe tekergek.

Messze a hallgatag teremtőtől,
ki némává tett, a legédesebbet nevetem.
Szabadságból szabadul rongy lelkem,
ahogy neved örökre felfestem
elmém szétlőtt bástyáira, magány!

Légy egy napig anyám, halál!
Férges melleidből mérget kívánok,
minden, mi anyag, nekem csak átok!

Légy apám most, csikorgó űr!
Lelkem fesse minden kvarkod,
azzal fizetek, tartsd a markod!

Szakítsatok ki térből és időből!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Vers
· Írta: Pancelostatu
· Jóváhagyta: aron


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 52
Regisztrált: 6
Kereső robot: 50
Összes: 108
Jelenlévők:
 · aron
 · bArthAKata
 · galamboki
 · Hanna
 · marisom
 · SunVice


Page generated in 0.0736 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz